A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1966-1967 (Debrecen, 1968)

Sápi Lajos: Debrecen első csatornázása

vezetés „Aqua Ductus" névvel van jelölve. A házas telkek előtt elhaladva természetesen befogadta az azok udvaráról kivezetett szennyvizeket is. A Pap-tava felesleges vize a régi Nagy Új utcai (jelenleg Bajcsy Zs. utca) telkek lábjában nyugatra fordulva a város határát jelentő árokba torkollott a Külsővásártéren. Hasonló vízfolyás volt a Kossuth utca, Béke útja, Széchényi utca és Miklós utcai részeken is. Még 1638-ban úgy jegyezték fel a tanácsi jegyzőkönyvben, hogy „a Német, Piac és Miklós utcák közötti mocsáros hely városi épületek gyanánt felhasználtatott és Kádas utcának elneveztetett". A leírtakból kitűnik, hogy az ősi palánk mellett húzódó városárka tulajdonképpen mintegy gyűjtőcsatornarendszer működött és a Miklós utcánál létesített lefolyóárokkal nyert a nyugati rész levezetést a Tócóba, míg a déli részek lefolyása a mostani Petőfi térnél kiinduló és a Boldogfalvi kert, valamint a Tégláskert között elhaladva a Vésői laposon folydogálva torkollott be a Tócó Lovász-zugi tónál lévő szakaszába. E lefolyás a várostól délre eső mocsaras, tocsogós területen haladt át a Vésői laposon és innen Vésői ároknak nevezték el. A Tócó folyás, mely a fenti vizeket befogadta a Hajdúböszörménytől délre eső, valamint a zeleméri területek felszíni vizét gyűjtötte össze. Déli irányban Debrecen és a Látóképnél húzódó vízválasztó között folyt el, az áthaladt területek vizét összeszedve. A mélyebben fekvő területeken a Tócó vízbő időkben nagyobb kiöntéseket alkot még napjainkban is. így 1922—23-as években, majd 1939—41es években, mikor országosan magas talajvízszint uralkodott, olyan hatalmas víztömeget szállított, hogy évekig elöntve tartotta a több mint hat négyzetkilométer nagyságú debreceni árterületét. Az alig 2 méter széles mederben folydogáló kis szelíd vízfolyás az 1939. évi húsvét vasárnapján oly magasra duzzadt és kiöntött, hogy az állandó vízszintjénél több mint 2,50 méterrel magasabban fekvő közút koronáján átcsapott, elöntve a Téglavető (jelenlegi Nagy Sándor telep) keleti utcasorát. Hasonló áradásokról az egykori feljegyzések gyakran megemlékeznek. A Tócó legmagasabb pontja a szentgyörgyi Csege halomnál az Adria felett 167 méteres szinten fekszik. Innen kiindulva a felső folyásán, Macsnál kilométerenként 2,15 méter az esése, míg a város alatt 0,43 méter. A Szoboszlóra vezető út alatt az esés ismét 0,83 méterre nő kilométerenként. A debreceni földeken a Tócó 19,55 kilométer hosszan folyik át és a nyugati fekete termő földet, valamint a keleti részek homokos felső talaját választja ketté. A város magja, vagyis a belső területe általában 3—14 méterrel fekszik magasabban mint a Tócó, így onnan a természetes esés következtében minden szennyes csapadékvíz ide folyik le. A Tócó melletti területek az itt napvilágra került leletekből megállapíthatóan már a kő és bronzkori embernek is, szállást és megélhetést biztosítottak. A tócóvölgyi régi városi téglagyár agyagbányáiban a véletlen feltárta az itt élt ősember agyagszerző helyeit, a méhkas alakú üregekkel, melyeknek eredetét, tudományosan megindokolt tanulmányában dr. Sőregi János fejtette meg. Itt szerezte a fazekas munkáihoz a szükséges agyagot az ősember és tűzhelyével itt települt le a víz mellett. A „Déri Múzeum 1931. évi jelentése" részletesen beszámolt az itt feltárt üregek eredetéről, mely szerint nagyobb számban lakhattak itt emberek az igen sűrűn előkerült üregekből következtetve, akik már agyag eszközeik előállítására a korongot használták. A magyarság letelepedésének első évszázadaiban is lakott volt a Tócó környéke az egykori feljegyzések és leletek tanúsága szerint, de elég ritkán. Korábbi vízbőségére igen jó bizonyíték a városi tanácsnak 1554-ben kiadott rendelete, amelyben eltiltja az idegeneket a Thóczó tavában való halászástól. 271