A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1966-1967 (Debrecen, 1968)

Sterbetz István: Vadlúd- és réceritkaságok a Hortobágyon

Az utóbbi években viszont a nyugat-európai tengerpartok irodalma foglalkozik egyre gyakrabban ezzel a madárral. A nyugati adatok értékelésénél azonban figyelembe kell vennünk két, valószínűség számítást befolyásolható tényezőt. Egyik a nemzetközi vadlúdvonulási megfigyelőhálózatnak napjainkban már valóságos tömegmozgalommá fejlődött aktivitása. Feltételezhetjük, hogy a régebbi évtizedekben is éppúgy feltünedeztek itt a vörösnyakú ludak, mint manapság, csak az akkori kevés megfigyelővel szemben most lényegesen több észlelési eséllyel veszi őket számba a jól működő szervezet. Ugyanakkor Európa-szerte egyre több fogsági példány kerül különböző díszparkokba, állatkertekbe. A többnyire félvadon, szabadban tartott madarak között sok a szökevény és a nyugati tengerpartokon észlelt példányok származását így a fogságból szabadult vörösnyakú ludak gyakran kétségessé teszik. Végül tekintetbe kell még vennünk, hogy valamilyen lúdfaj mozgalmát időben, térben évről évre érzékenyen befolyásolja a hideg, a hótakaró, a táplálékbázis és a nagy gyülekezőhelyeken egyre gyakrabban tapasztalható, erős anthropogén zavaróhatások mindenkori alakulása. A sokezer kilométert felölelő, kontinenseket átszelő vonulási utak ökológiai adottságai évente nagyon eltérőek és ezért az ide-oda kóborló, nomadizálva telelő ludak tömegeloszlása is esztendőről esztendőre másképp alakul. Ha jelenlegi ismereteink alapján nem is tudjuk határozottan körvonalazni e szép ázsiai lúdfaj időnkénti európai beáramlását, annyit azonban adatokkal megállapíthatunk, hogy ezideig kontinensünk tájegységei között Hortobágyról származik a legtöbb megkerülés. Az ázsiai tömeges vonulás ökológiai körülményei félreérthetetlenül rámutatnak a Branta ruficollis erős steppevonzalmára 2. kép. A vadvizes szikespuszta a Hortobágy ősi jellegű vadlúd-biotópja. (Fotó: Sterbetz) 25