A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1966-1967 (Debrecen, 1968)

Mesterházy Károly: Adatok a honfoglalás kori magyar köznépi család szerkezetéhez

ték meg, pl. Julis Jámbor (Nagyszalontán), Lina Pali (Homoródszentmárton), Lina Laji (Kisbacon).

56 Ezzel szemben idézi Hóman B. véleményét, mely szerint a matrilineáris szervezetnek a magyar társadalom története szempontjából nem volt jelentősége.

57 A feleség családjába való beházasodás szokását és vele együtt a névadás ilyen formáját máshol is megtalálhatjuk. Nyári A., Pilinyben figyelt meg hasonló jelenséget.

58 Fél E. a komarom megyei Kocsban tapasztalta, hogy voltak akik a nőági rokonságot jobban megtartották, mint a férfiét. A férfi vagy anya után a gyermek az anyáé lett, vagy az anya szüleié.

59 A Magyarság Néprajza IV. kötetében az anya nevének használatát szintén említi. Azt a jelenséget, hogy a feleség családi nevét a férj is megkapja, vagy a férj családi neve a feleségé mellől teljesen elvész (a Balaton mentén és a székelyeknél) bizonytalanul a vőség szokásával hozza kapcsolatba.

60 Fontos megjegyeznünk, hogy az embert egész életére meghatározó nevet a honfoglaló magyarságnál az asszony adta.

61 Világosan kitűnik azonban a vőség szokásának és a matrilineáris leszármazásnak kapcsolata a régebbi irodalomban is, ha a felismerés elszigetelt maradt is. A dunántúli Kemse vizsgálata kapcsán olvashatjuk a következőket: „. . .a vő helyzete az örömszülők között a régebbi időben sem lehetett zavartalan és kénytelen volt magát szerződéssel védeni, különösen ott, ahol csak egy leány vagy pedig csak leány volt a családban... a szokásos «szolgadíj» arra a legrégibb kezdetleges családi szervezetre emlékeztet, amikor a nő továbbra is a maga családjánál maradt, mint annak teljes jogú tagja, a férj költözött felesége családjához és ott egy ideig a feleségéért szolgálnia kellett".

62 A feleségért való szolgálás motívumát számos népmesénkből is ismerjük, lényegében véve szintén tárgyunkhoz tartozik.

63 Bizonyos néprajzi és nyelvészeti adatok a matrilineáris nagycsalád belső életével ill. szerkezetével hozhatók kapcsolatba. A „szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál" szólás valószínűleg a megtisztelés fokát, a nagycsalád női vezetőjének tekintélyét őrizte meg.

64 Rokonsági terminológiánk ük szava eredetileg nőnemű őst jelölt a negyedik nemzedékben. Nyelvünkben a neki megfelelő férfi ősnek nem is volt neve, az ükapa szó teljesen új (XIX. századi) fejlődés eredménye.

65 Ez viszont arra enged következtetni, hogy az ük általában nem tartozott a nagycsalád kötelékébe, hanem a nagycsalád ősének számított. Mivel pedig a családban három, ritkábban négy generáció élt együtt, így az ego-val öt generációt képező ük csak a legritkább esetben tartozhatott a nagycsaládba (életkorát tekintve is a 100. év felé járhatott).

60 A nagycsaládon belül élő nők a régészeti leletek alapján rangosabbnak látszottak a férfiaknál. Nyelvészetileg is kimutatták, hogy számos finnugor nyelvben, így a magyarban is a családra vonatkozó szavak egy része olyan ősi szóösszetételből alakult ki, amelynek első része nőnemű családtagra vonatkozik.

67 A magyar népnyelv egy másik fontos nyelvi adatot is megőrzött számunkra. Tagányi K. észrevette, hogy a régi magyar nyelvben és néhány tájszólásban még az ő idejében is a férj szónak feleség, asszony értelme is volt. Tagányi a jelenséget a vőség szokásával hozta kapcsolatba.

68 Érdemes még azt is megemlítenünk, hogy az általunk megfigyelt nagycsaládnak kb. 13—15 tagja lehetett. Fél E. Marcelházán egy még eleven 14 tagú nagycsaládot írt le. Bár ez a nagycsalád jellegében más, mégis jó összehasonlítási alapul szolgálhat honfoglaláskori családrendszerünk megítélésében.

69 Érdekes adatra hívta fel figyelmemet László Gyula. Az 1930-as években Zengővárkonyban tett látogatásakor tapasztalta, hogy az asszonyok jóformán semmi nehéz munkát nem végeztek, hanem minden a férfiemberre hárult. Az 154