A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1962-1964 (Debrecen, 1965)

Adatközlések - Julow Viktor: Bepillantás a Magyar Fűvészkönyv műhelyébe

Kanisa Kónizs Tuja Tújafa Tzérnarojt Küllőrojt Tzipros Tziprusfa Axanyvirág Aranvirág Magrugó Hímboj Antemis Montika Momordika Magrugó Szüzekürt Tsűküllő Gönyebogyó Gönye Peremi's Peremér Tómatring Hínár Fészkeszfik Filago Holdbarka Viaszbura Lamnye Leptse Tsészebogyó Bogyópikk Nyillevél Nyilfű Levélvirág Péra Tsabair Tsábaír Juharfa Jávor Bikk Bikkfa Betzőfa Lepénfa Gyertyán Gyertyánfa Kömagbojó Kőbogyófa Barkagomb Boglárfa A változtatások egy része (30) csak hangtani, illetve alak-variáns jellegű. A hangtani változások tendenciája általában az, hogy az észak-tiszántúli tájnyelvi ejtést tükröző írásmódot a köznyelvi ejtésnek megfelelőbb ortográfiával váltsák fel (pl. sáfrán — sáfrány; tsigatsü — tsigatső), bár egy esetben ennek a fordítottja is előfordul (aranyvirág — aranvirág). A többi változtatást (157) vizsgálva kitűnik, hogy a szerzők legfőbb törekvése az idegen vagy idegen szóból „lágyított", (azaz magyaros hangzásúvá tett) nevek számát csökkentsék. 31 olyan genusnak adtak új magyar nevet, amelyet az ideiglenes jegyzékbe még idegen vagy „lágyított" névvel vettek fel. Ezeket az új magyar neveket túlnyomó részben a szerzők alkották úgy, hogy a genus valamilyen jellemző jegyére, lehetőleg — ami a linnéi rendszerezés szempontjából döntő — virágjának vagy termésének szerkezetére utaljon (hipor — usszakáll;melíz — zomántzfű; falaris — polyvatsukk; kurtza — szálkanyak; tzelónia — taréjfürt; tordilla — magtaraj; momordica — magrugó). Mint a Toldalékban és a Füvészkönyv előljáró beszédében

8 hangsúlyozták, az így képzett neveket tartották a legjobbnak, legalkalmasabbnak. E felvilágosult-racionalista, az önkényességnek is utat engedő elvvel szemben ma már helyesebbnek tartjuk a hagyományos vagy népi növénynevek kodifikálását, bár tagadhatatlan, hogy Fazekas és Diószegi az említett elv alapján alkotott számos növényneve igen sikerült és időtálló. Néhány esetben az idegen vagy abból „lágyított" név helyett ők is a hagyományost, illetve a népit fogadták el véglegesnek (anterik — hőlye, vö. Táj szótár: hole „vmi növény"; spárga — nyúlárnyék, vö. Nyelvtört. Szótár: nyúlárnyék „asparagus"; tzinadónia — gódirtz, vö. Tájszótár: godérc „cynadonia"). Az előkészítő jegyzékbe felvett magyar nevek helyett még jobbakat keresve leginkább ugyancsak arra törekedtek, hogy ,,a' nemnek természeti tzímeréből formálódjon a' Nemi-név."

9 (varázs — szirompár; borjúpázsit — kéthímpázsit; zordonka — magiszák; tsúda — redőszirom; pittypót — kalánfürt; kuklapót — sisakvirág; ligetéke — tsészekürt). Néhány eredetileg felvett hagyományos és népi nevet ilymódon képzettel szorítottak ki (iszalag — tsútsór; beléndek — tsalmatok; tarack — magár). Hogy azonban ezt a racionalista eljárást nem vitték végig mereven, azt azok az esetek igazolják, amikor mesterségesen alkotott, bár nem egyszer igazán jól sikerült nevet hagyományossal pótoltak (tómatring — hínár; fedőké — bazsalyikom; utricularia — rentze, vö. Tájszótár: rence „utricularia"; őszike — kikerits, vö. Nyelvtört. Szótár, Szamosháti Szótár; sóskafa — borbolya, vö. Tájszótár). Érződik bizonyos törekvés arra, hogy a nyelvújítás önkényesebb módszereivel, különösen csonkítással képzett neveket szabályosan képzettekkel cseréljenek ki (szigor — tőrfű; górnyak — a górni „dobálni, szórni" tájnyelvi igéből — 411