A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1962-1964 (Debrecen, 1965)

Adatközlések - Julow Viktor: Bepillantás a Magyar Fűvészkönyv műhelyébe

langvirág; pongyolinda — gúzsinda; kajszirom — ti. kajsza szirom — estike; porhonzár — bigebetző). Rossz vagy idegenes hangzású neveket újonnan képzettekkel vagy hagyományosokkal váltottak fel (makkavitz — kőmag; zezely — gurgula; pogánya — aranfürt; himaja — tátorján, vö. Nyelvtört. Szótár: tátorján „bunias". A Fűvészkönyv a tátorján nevet a Crambe fajra alkalmazza, ez azonban közeli rokona a Bunias genusnak). Ahol a latin nevet jobb híján megtartották, de az ideiglenes jegyzékben még németes csonkításban szerepeltették, a Fűvészkönyvbe már eredeti teljes alakjukban vették fel (pl. pimpinell — pimpinella). Nem érthető viszont, talán elnézés következménye, hogy a jó képzésű magyar méhfű, fészkeszűk és ébredj nevet miért ejtették el és vették fel a Fűvészkönyvbe latin (melissza, filagó) illetve „lágyított" néven (apárka, ebből: apargia). Diószegi és Fazekas tájnyelven beszéltek s részben írtak, s ez névadásukban is gyakran tükröződik. Van azonban példa, amelyben — bizonyára a hozzászólások hatására is — a köznyelv felé közeledés igénye ismerhető fel. Ezért cserélhették fel a tiszántúli tájnyelvi bubujitskát (vö. Szamosháti Szótár) a nagyobb elterjedtségű barabolyljal (vö. Nyelvtört. Szótár, Tájszótár). Az archaikus bakótza (vö. Nyelvtört. Szótár) helyett a Fűvészkönyvben már a köznyelvibb berekenyét használják (ha a szokottabb berkenye helyett is). Egyes változtatásokat nem nyelvi, hanem rendszertani megfontolásból hajtottak végre. így а gesztenye, hárs, amelyet eredetileg nemi névként használtak, fajnevekké váltak, továbbá egyes nevek felcserélődtek (pl. ervum és cicer, amely eredetileg lentse és bagóltsa volt, a Fűvészkönyvben gömbibe és lentse lett; a Bunium és Chaerophyllum pedig, amely eredetileg baraboly és bubolyitska volt, véglegesen a halmány és baraboly nevet kapta. A Toldalék végén a szerzők 26, a Jelentéshez képest már megváltoztatott nevet közölnek, de ezek közül is 8 a Fűvészkönyvbe ismét újabb névvel került be (újszakáll — uszszakáll; fitoska — zizifű; apolka — ápolka; gyökvirág — gyökönke; ármag — magár; szütyőkehely — kazupa; kelyhbokáll — bokái; redővirág — redőszirom). Az összes változtatások száma a fenti kétszeres változtatásokat is figyelembe véve 205, tehát több mint az egész név-anyag (614) egyharmada, s ha le is számítjuk ebből azt a harmincat, amely csak hangtani vagy alak-változat jellegű, még mindig jóval több, mint egynegyede. Nyilvánvaló, hogy munkájuk során Diószegi és Fazekas ennél sokkal nagyobb számú név-változattal dolgoztak. Jellemző, hogy azok közül a nevek közül is, amelyeket a Toldalék kiadásakor még a legsikerültebbnek, s többé-kevésbé véglegesnek tartottak, és !-lel jelöltek meg, 41-et utólag megváltoztattak. Mindez sokat megsejtet abból, milyen szívós, áldozatos küzdelem folyt az anyaggal, a nyelvvel a Magyar füvészkönyv műhelyében, s hogy a szerzők nem hiába emlegettek „kővágással vetekedő" munkát művükkel kapcsolatban. 412