A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1960-1961 (Debrecen, 1962)

Béres András: Terelők, terelőeszközök a hajdúsági pásztorok kezén

Ezeket az újabb dogokat akkor kezdtem, amikor a pártbizottság csináltatott karikást, meg botot. A SZÖVOSZ is csináltatott velem, oda a SZÖVOSZ jelvény kellett. Pontosan megmondták, hogy mit kell bele tenni." A művészet jelenlegi szakaszában természetesen már nemcsak a tematika megváltozásáról van szó, hanem felbomlik a hagyományos ábrázolásmód is. A sziluett-szerűén kivágott formák helyett, ahol minden darab külön életet él, a kompozíció archaikus jellegű, a tárgyak nincsenek arányba állítva, egy sorban azonos magasságúak az ülő és álló alakok (isokephalia), és a díszítendő felülettel mindig párhuzamos irányban mozognak, megjelennek a térábrázolás első kísérletei éppen a sorozat legkésőbbi darabjain. Érdekesen mutatkozik meg ez abban is, hogy pl. az 1955-ben gyűjtött darabon R. Tóth István munkáján feltűnik az eddig csak oldalnézetben ábrázolt figurák mellett az állatalakok szemben való ábrázolása. Ugyanakkor kísérlet történik az eddig kiterítve ábrázolt épületeknek, a pásztorhajléknak és karámnak térbehelyezésére is. Itt márvégső határhoz jutott el ez a művészet, mert a térhatás, a három dimenzió megjelenése, megbontja az eddigi profil-, elől-, vagy oldalnézetben ábrázoló hagyományos formákat, a pásztorbot pedig már csak kis görbülete miatt sem alkalmas perspektivikus ábrázolások elhelyezésére. Ez az újfajta ábrázolás- és látásmód nyilvánvalóan a pásztorművészet világába is lassan beszűrődő városi kultúra hatása. Az elmondottakból világosan kitűnik, hogy a pásztorművészet az irányító hatások révén gazdagszik. De az, amit így kapott, csak akkor válik a népművészet szerves részérvé, amikor már a pásztor magának vagy pásztortársainak rendelés nélkül is megcsinálja. A művészkedő pásztorok

69 érdekes egyéniségek. Általában minden pásztor zárkózott, s ha lehet, ezek még egy fokkal zárkózottabbak. Neves és ismert egyéniségek: Nádasdy István, R. Tóth István Balmazújvárosról, Béke Imre, Balogh István, Czibere Lajos Hajdúböszörmény, Nánás és Nádudvar pásztorai, Kádár Gyula, a neves faragó Dévaványáról. Mindezek igen szépen díszített darabokkal szerepelnek a Déri Múzeum gyűjteményében. Ahogy botjaikat díszítményeik stílusáról, a díszítmények felépítéséről meg lehet ismerni, ugyanúgy egyéniségük is megkülönböztethető. Az egyéni elképzelés a díszítmények és ábrák összerakásában igen szépen érvényesül. Hadd mutassam be a faragó mesterek közül R. Tóth Istvánt, aki csendes szótlan ember. Elmondja, hogy a „botkiverést én úgy tanultam meg, hogy 25-ben lettem csikós számadó, oszt csináltattam az öreg Nádasdival egy botot, de nagyon sokir csinálta, oszt még abba az évbe el is tört. Ott, ahun fogjuk, kettétört. Pedig 400 000 koronát fizettem irte, az pedig egy mázsa búza ára vót. Akkor oszt, hogy másikat ne kelljík csináltatni, hozzáfogtam. Az öregtül láttam, hogy hogy csinálja. Azt mondtam, lehetetlen, hogy én ezt meg nem tudtam csinálni. Lassan oszt belejöttem én is. Még a kiverís az csak ment, a fonást az ostorfonást vót legnehezebb megtanulni. Akkor nállam lakott ez a Bike Imre, annak az apja is tudott fonni, díszíteni, ü megtanulta, én meg tűlle vettem átal." Majd egy érdekes mondattal fényt derít arra is, hogy bizony nagy türelem kell a babra munkához, mert a „kiverís az nem nehéz, csak unalmas". Azt is megtudjuk a vele való beszélgetésből, hogy „ezelőtt vót olyan pásztor hogyha dógozott, a másik arra ment, pakolta össze, tette a szűruj jba. Fiitettette a tudományt." De talán nem is a tudományt féltette, hanem a kereseti 171