A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1960-1961 (Debrecen, 1962)

Béres András: Terelők, terelőeszközök a hajdúsági pásztorok kezén

lehetőséget, mert a díszítőmunkát általában jól megfizették, s némi mellékes keresethez juttatta a pásztorművészt. „Én megmutattam akárkinek. Ez a Nagy Lajos mán éntüllem tanulta. Vót olyan nem egy, aki attul fiit, hogy ü mán nem keres vele, ha mást is megtanít. Most nem fizetik úgy, mint akkor.

70 Mégha 800 forintot kap az. ember írté, akkor se." Nádasdi István pedig mint alkotó egyéniség lép elénk. 1900 körül felbukkant, de csak az első világháború után jött divatba és kezdett elterjedni a színes kaucsukkal való díszítés. Mint több adatközlő tanúsítja, az öreg újvárosi Nádasditól látták először a színes kaucsukkal való kiverést, ő nem is dolgozott mással, tőle aztán igen elterjedt a díszítéssel foglalkozó pásztorok között, ami érthető is, mert a szaru megmunkálása jóval nehezebb. Tudását szívesen adta tovább, sőt a Hortobágyi Csárdánál az idegenforgalom érdekében fellendített pásztorművészeti díszítő tanfolyamoknak egyik oktatójaként működött. Vénségére hiába maradt meg tudománya, látása meggyengült és elfogyott a fogyó hortobágyi legelőkkel, s az egykori mester, művész legfeljebb ha néha-néha készít egy-egy kevesebb figyelmet, de nagy gyakorlatot igénylő darabot. Czibere Lajos Nádudvaron volt kondás, míg felesége, a számára magasabb rendű életformát jelentő „parasztizálásra" rá nem vette a pásztorok sajátos művészetében otthonos, igen szűkszavú férjét. így aztán lassan elkopnak. Ahogy lassacskán már csak hírét emlegetjük a cifraszűrnek, mely nélkülözhetetlen kelléke eső és mindenféle időjárás ellen jó menedéke volt a pásztoroknak, egyszersmind dísze is, úgy lassanként megelégszenek egy egyszerű, néha ormótlan fütykössel, vagy éppen földes bunkójú napraforgókóróval, mondván, hogy a könnyen szakadó esőköpeny mellé az is nyugodtan megteszi. A még élő díszítőpásztorok pedig a háziipari szövetkezet független alkalmazottaiként, népművész címmel, most már nem a mindennapi pásztorélet, hanem a népművészetet kedvelő nagyközönség és az idegenforgalom igényeinek kielégítésére válnak a maguk egyszerű emberségében népi iparművészekké. S még jó, ha szerencsés kezű emberek átveszik és így továbbéltetik, ezt a mély gyökerű, s hosszú időn át sokak számára az élet szépségének egy részét jelentő művészetet, legalább a népi ízlés ragyogó motívumformáit visszatükröző darabokon biztosítva van továbbélése a jövő embere számára. A botot természetesen nemcsak jószágőrzésre használja a pásztor, hanem az segítőtársként minden útján elkíséri. Ivóban, mulatságokon is mellette van kézbeli eszköze. Verekedés során előrántja s vele méri a maga igazságát,

71 mint ahogy a pásztornóta mondja: „így íldegélek és a pusztába: Nem parancsol senki bírósága Kis királyság az én állapotom, Törvénytevő az én görcsös botom."

7a A fiatal pásztorok, bojtárok igen érdekes játékot szoktak unaloműzőként, néha virtusságból gyakorolni. Szembe állnak egymással, egyik felhajítja botját, a másiknak a levegőben kell eltalálni. Akinek sikerül, az a győztes. Néha fogadásra történt a játék, így egyik-másik pásztor több féldeci pálinkát vagy több liter bort nyert, amit természetesen közösen ittak meg a csárdánál. Némelyik bojtár olyan ügyességre tett szert a játékban, 172