A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1960-1961 (Debrecen, 1962)

Béres András: Terelők, terelőeszközök a hajdúsági pásztorok kezén

pozíció foglal helyet, állatok, apróbb tárgyak. Az egyes mezőket nagyobbára rozmaringszerű díszítés határolja. Ide szokták beírni a készítő pásztorok nevüket, a készítés helyét és évszámát. A fő helyet mindig a főtéma, a hortobágyi életkép, a pásztorkép foglalja el. Itt a kunyhó a vasalóval, egy vagy többgémű kút vályúval, mellette néha jószággal. Bundás, szűrös pásztoralak bőgatyában, csikós lóháton, s az elmaradhatatlan kutya. A szervesen összeillesztett motívumok sorát álló vagy fekvő virággirland zárja le. Különösen újabban gyakoriak a cserepes virágok. Ha a virágokat szemléljük, megállapítható, hogy legelterjedtebb a tulipán.

ee Az egyes pásztorok motívumelrendező készségében némi eltérést találunk, de stílusuk azonos, s az összképet tekintve rokon benyomást keltenek. Egyes tehetségesebb alkotóegyéniségek munkái kiemelkednek. Elsősorban ezek a remekművek mutatják meg a hortobágyi pásztorművészetnek azt a sajátosságát, mely világosan megkülönbözteti az ország más tájainak hasonló jellegű művészetétől* Ha összevetjük a hortobágyi díszes botokat csak pl. a dunántúliakkal, első látásra megállapítható, hogy a dunántúliak a maguk nemében sokkal tetszetősebbek, technikájuk kiforrottabb. Ezek a botok egyszerű faragott, vésett technikával készültek. Lényegében egyetlen szerszámuk a hegyes, éles kés, a bizsók. Az ezzel készített kevésések ék alakúak. Nem ritka, hogy tüzes pipaszurkálóval sütik ki a díszítéseket. A pásztor bal hóna alá fogja botját, jobbjába veszi a faragókést, ami itt lehet krajcáros zsidóbicska is, aztán farag. Nincsen előre megszabva, hogy mit — ebben megegyezik a két táj művészete, — az faragás közben alakul. Fő jellemzője a dunántúli művészetnek az emberábrázolás, s faragóik különösen a betyárábrázolásokban remekelnek. De az effajta ábrázolásokat felváltó pásztor és vadászjelenetek sem maradnak el mögöttük.®

7 A Debrecen környéki darabok pedig főleg a pásztorélet jeleneteinek ábrázolásával tűnnek ki. Az ólmos technikában nincs lényeges táji elkülönülés. Ebben ugyanúgy, mint az ország más részein, főleg geometrikus díszítő forma dominál. Ritkán szerepel a nehezebben megmunkálható, kivéshető virágdíszítés. Az ólmos és kivert technika közötti átmenetet mutató darabok a legfigyelemreméltóbbak. Ezek meghatározói lehettek a díszítőstílus változásának, új díszítési mód kialakulásának, melynek különösen kezdeti korszakáról jelenlegi ismereteink alapján igen keveset tudunk megadni. Ami a tárgykör bővülését illeti, a Magyar Népművészet című munka számot ad a népi faragó művészet arcáról: „Az új faragásokon megjelennek a szocializmust építő jelenünk nagyszerű jelvényei: az ötágú csillag, pártunk jelvénye, népköztársaságunk címere, a Szovjetunióhoz fűződő eltéphetetlen barátságunk jelképe: a gellérthegyi szabadságszobor, a Magyar—Szovjet Társaság jelvénye. Találkozunk a mezei nehéz testi munka jelentős részét megszüntető traktor alakjával. Gyakori motívum a fehér galamb, a világbékéért harcoló dolgozók jelképe, R. Tóth István termelőszövetkezeti tag ostorán ott van a Kreml távolbamutató tornya, melynek vörös csillaga messze bevilágítja az emberiség útját."

68 Érdekes ezzel kapcsolatban meghallgatni R. Tóth István véleményét. „A pásztor, aki rendelte mindig kérdezte, hogy mennyiért csinálnánk neki egy szép kivert ostort, vagy botot. Azt nem mondta pontosan, hogy mi kell bele, csak hogy virágot, vagy hortobágyi tájat, vagy kampót, vagy kunyhót. 170