A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1960-1961 (Debrecen, 1962)
Béres András: Terelők, terelőeszközök a hajdúsági pásztorok kezén
Még a kampókról sem mondhatjuk el, hogy nincsenek kapcsolatban a kiveréses technikával. Bár rendszerint simák, mégis találunk köztük szépen díszített darabokat, ami azt igazolja, hogy a juhászok között is került, aki a kiverés művészetéhez értett, jóllehet a juhászok inkább rükzsíros kupának, sótartónak megmunkálható szaru karcolással vagy véséssel való kidolgozásában érezték magukat elsődlegesen otthon. A pásztorművészetnek megnyilvánulásai lényegében egy letűnt kor emlékei, melyben kibontakozott, élt, sőt virágba szökött e művészet. Mindent megtalálunk a díszített pásztorbotokon, ami a pásztorokban elevenen él, gondolatvilágukat foglalkoztatja. Legerősebben természetesen a környezet hatása. De eleven hatótényezőként jelentkezik a díszítő movívumok között a távoli falu, s mindaz, ami a pásztor lelkében mély benyomást hagyott. 55 „Oázis a Szaharában a hortobágyi szűr aszálya" írja Lükő Gábor a pásztorművészetről írott tanulmányában. 56 Ha így van, a szűr mellé új színt, új hajtást, új harmóniát hoz a pásztorművészet effajta technikája, a bot, karikás ólommal, szaruval, rézzel és kaucsukkal való kiverése. A pásztor szépérzéke, művészet iránti rajongó szeretete a díszítmények szép formájában jut kifejezésre. Diktálja ezt számára a puszta sivársága, s maga a munkaköre is, a pásztorélet mindennapos egyhangúsága. A gyakori vízhúzás után néha felfrissülést jelent számára a nóta, a tánc és az ösztöne fűtötte díszítőművészet iránti érdeklődés. A díszített fa legtöbbször „árvatölgy", melyből a csikós és a gulyás a botját készíti. Árvatölgynek nevezik a levágott tölgy tuskójából kinőtt bunkós ágakat. Ilyenek elhagyottan, magánosan állnak valahol a pusztán, vagy a határban, gyakran kivágott erdő új hajtásai. Az ügyes telelőbojtárok télen vágták ki, mikor marhával az erdőn, Gúton, vagy Halápon teleltek a debreceni gazdák jószágaival. A botnak való kivágására egyébként is csak az őszi vagy téli idő alkalmas. A tavasszal, rügyfakadáskor, vagy nyáron kivágott fa nem jó, hamar eltörik. De ha a pásztor valahol ilyen törőlhajtott sugár fácskára akad, és számára megfelelőnek látszik, kivágja, hosszú ideig féltve őrzi, dédelgeti, míg munka alá foghatja. 57 A hortobágyi pásztor nem egyszer napi járóföldet is megy egy jó botnak való árvatölgy, vagy más fa után. Egy-egy jól megmunkálható darabért nem átallja a megközelíthető szőlőskertek gyümölcsfáit is megdézsmálni. Pásztoraink legszívósabbnak, leghasználhatóbbnak a tölgyfát, de kiverésre legalkalmasabbnak a szilvafát tartják igen szép piros színe miatt, és azért, mert a kivert díszeket jól tartja. A somfát csak a juhászok kedvelik. Az utóbbi időben a kőrisfa terjedt el. Ritkán mogyorófát is tudnak szerezni. Fűzfát, nyárfát, juharfát nem is használnak, mert könnyű és nem rugalmas. Alig ér a jószághoz, máris törik. Még esetleg a rakottya 58 ha néha-néha feltűnik a használt botok közt, de igen ritkán találkozunk vele. Meg kell jegyezni, hogy nagy jószágpásztoraink a somfát azért nem szeretik, mert nagyon nehéz, kemény, „hasonlítja a vasat" és hamar eltöri a jószág lábát, vagy azt a részét, amelyiket éri. A tölgyfa már jóval hajlékonyabb. Az ún. mocsártölgy, vagy árvatölgy „szíjjas' , hajlékony, nem pattan meg, nehezen törik. A színe fakó. „Ezelőtt az erdőrül hordták az ilyet azok a böszörményiek,akik seprűt is szoktak árulni," 59 rendszerint cigányok. „Kocsis Béla, a Szikszai apósa 60 előre megrendelte a böszörményiektől ezeket a botokat. Nála mindenféle jó fát lehetett kapni, ű is ezektűi vette ott vótak ilyesmik. Bot, kampó, pergő, meg ami kellett." 61 167
