A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1960-1961 (Debrecen, 1962)

Béres András: Terelők, terelőeszközök a hajdúsági pásztorok kezén

A pásztor napfeljöttkor felkél és előbb közzénéz, hogy nincs-e valami baj. Felkelti a jószágot és indít. „Harmatszáratjára" már meglegelteti a gulyát.

88 Ha rossz az idő, akkor éjszaka is szolgál a pásztor, de van rá eset, hogy le sem feküsznek. Némely esztendőben igen sok a szúnyog és a légy, ezek száraz éjjeleken is őrölnek, forognak a levegőben. Ilyenkor nem szabad lefeküdni. Minden nap arra vigyáznak, hogy más irányba kezdjék a legeltetést. Természetesen az egyes jószág járások el vannak határolva. Egyik pásztor a másikkal szemben nem teheti meg, hogy átmegy a járásába. Ezért a pásztorok nagyon megharagudnának. 7—8 óra tájban van az első itatás, délben a második, este a harmadik. A nehéz vízhúzást sorban, beosztás szerint csinálják a pásztorok. A jószág csak délben áll meg a kútnál heverni, kérőzni azaz delelni. De arra vigyázni kell, hogy bele ne lökje egyik a másikat a kútba.

39

. A jószág széllel szembe szeret legelni. Azt szereti, ha az orra lyukába fúj a szél. A szél ugyanis hajtja a legyet a jószág szeméből, orrából, más pásztor rok szerint a fü szagát így az orrában érzi. Ha a szél szembefújja a gulyát vagy falkát nyugodtabban legel. Szeles, erős időben fart lök az időnek, szél alá megy. Szélcsendes időben pedig először körüllegeltetik a mezőt, aztán becsapják a közepébe. Ilyenkor a jószág ölt fog, nekiterül. Delelés után kevesebb a légy, akkor hagyják, hogy arra induljon a nyáj, amerre kedve tartja, egy idő múlva úgyis visszabukik. Mikor egy két marha pl. pákász bornyá kiveszi magát, kimegy a gulyából, az magától visszajön, vagy visszahajhászsza az ember. Megtörténik, hogy két gulya összeszalad, akkor ki kell választani ami a pásztornak nem nagy feladat, mert szőréről ismeri a gulyájába tartozó jószágot.

40 Az igazi juhásznak „körmiről kell őrizni a juhot", azaz hogy a pásztor nyomában legyen, mindig lássa a körmét. Szőriről őrizni annyit jelent, hogy a pásztor csak messziről, vagyis a szőrét látja, elmegy komázni.

41 A jó pásztor mindig nyomában van jószágának, nem kutyáz, maga tereli, hajtja. Lassan megy utána, egyik szárnyáról a másikra megy, úgy fordítja. A jó pásztor gondol, törődik a jószággal. Figyeli, ha valami baja van, a gulyás, csikós nagy kötéllel, a juhász kampóval megfogja, külön választja a többitől, kezeli. Aki nem szereti a jószágot, nem becsüli eszközeit, szerszámait sem. Aki nem becsüli a jószágot, kutyát, csak üti bottal kampóval, ostorral, sohasem lesz igazi pásztor. Az igazi, a uirtigli pásztor születik erre, vele él a jószággal, ismeri minden rezdülését. Ember módjára viselkedik, megbecsülésnek örvend a legeltető gazdaság részéről, nyugodt életet él. A hajdúsági tanyai legelőkön pedig a „napolás", a jószág tanyai lakók által felváltva őrzése szokásos. Kinek hány marhája van, annyi napig áll helyt. De itt inkább a jószág szeretete, mint a hagyományos legeltetési rend és terelési módszerek sajátos formája található. A bot nagyon ősi szerszám. Lényegében egyidős az emberrel. Századokon át fegyverül, terelőeszközül használta egész napjainkig. A pásztor viseletéhez és felszereléséhez elengedhetetlenül hozzátartozik. Bot szavunkat Bárczi Géza szláv eredetűnek tartja,

42 ez arra utal, hogy a szó átvételével egyéb hatásokat is vettünk át a szláv pásztorkodásból. A bot elválaszthatatlan úti- és segítőtársa a hortobágyi pásztornak.

43 Tréfásan kézbevalónak nevezi,

14 s igen megbecsüli, nem szívesen hagyja el magától, sőt bot nélkül egy lépést sem tesz. Még arra is gondol, hogy meg ne ázzon» mert tönkre 102