A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1960-1961 (Debrecen, 1962)

Béres András: Terelők, terelőeszközök a hajdúsági pásztorok kezén

A sima „gyalult szőrű" kutyákat „sinkó"-nak nevezik. Ilyen a nímet puli is. A füle, gerince is pucér, kopasz a szeme feletti rész is, melyen két fehér vagy barna pont van. Nígy szeműnek is nevezik. Ritka a veres puli. Ezt nem nagyon szeretik, de van köztük, amelyik megfelel. Különben a pásztorok azt tartják, mindig az a jó kutya, amelyik legjobban beválik. Ha a kutya nem válik be, agyonütik, vagy nem adnak neki enni és elmegy magától. Néha megtörténik, hogy az új helyen befogadott kóbor kutya jó terelővé válik. A pásztorok általában nagyon féltek a vesszeit kutyától. Azt tartják, hogy a kutya legkönnyebben a meleg ételtől vagy hőiétől vész meg. A farkaskörműt nem fenyegeti veszély. Ezért télen egészen feketére pirított kenyeret, fekete pirítóst adnak neki, hogy meg ne vesszen. A veszett kutya nem lát. A veszettség előjele a pásztorok szerint, ha a kutya szeme vérbe forog, hason fekszik és ha valami felé megy, akkor kapkod. Még a gazdáját sem kíméli, ha nem vigyáz, megharapja. „Nekünk vót egy jó kutyánk, de megveszett. Mi meg akartuk gyógyítani. Kőrisbogarat fogtunk hajnalban kilencet, és annak a fejét porrá törtük. A kutyát megitattuk ennek a levivel, de mi is ittunk, mert ott forgolódtunk körülötte. De a kutya nem gyógyult meg, hanem elment. Napfeljötte előtt kilencszer a kéménybe kiabáltuk a nevét és estére hazajött a kutya. Egy darabig még élt, azután megdöglött, megperzseltük, a füstjife álltunk, nehogy valami bajunk legyen."

35 A jó kutya, amelyik szereti gazdáját, s a helyet, mégha eladják is visszaszökik. Az ilyen kutyának, valamint a hirtelen terelőnek koloncot kötnek a nyakába, vagy pedig megkötik. A szokott jó kutya nagy megbecsülésben részesül, sokszor többet ér, mint két rossz bojtár. Nem kis gond a jószág legeltetése, terelése. Igen sok függ attól, hogy már kiveréskor hogyan szoktatják a jószágot. A debreceni nagygazdák szilaj marháját, 100—200 darabot három lóhátas gulyásbojtár, 4—5 gyalogos és 3 szekér kísérte Hortobágyra. Némelyik gyengén telelt marhát szekérrel kellett kivinni, hogy a friss tavaszi legelőn feljavuljon. A lovasok közül egy elől ment, kettő két oldalt kísérte, visszsza-visszafordult, hogy a marha az útról a vetésre ne csapódjon, a gyalogos hajtók pedig hátulról kísérték. A szekér arra való volt, hogyha a borjú elfáradt, feltegyék rá és úgy vigyék ki a hortobágyi legelőre.

36 A lovasok mindig nyeregben ültek. Ezt a kihajtást kiverésnek nevezik. Kiverés után pár hétig mindig forgatni kell a jószágot, hogy összeszokjon. Mindig összefelé kell hajtani. Ha ilyenkor jól szoktatják, később nem lesz vele baj, de ha a szoktatás nem jól sikerült, egész nyáron talpon kell állni mellette. A jól szoktatott gulyát vagy ménest ősszel alig lehet széjjel verni, s a jószágot csak kötélen lehet hazavezetni.

37 A gulyában külön csapatok vannak, amelyek egymáshoz szoktak, ha eltéveszti egyik a másikat egész nap járkál, bőg, míg meg nem találja a párját. A rúgott bornyúkból összetevődő kisgulya veszedelmesebb a ménesnél. Fél a jószág. Ha egy felugrik, egyet dűbben, a többi is szalad. Nem könnyű vele bánni, a megszoktatása igen nehéz. A szűzgulyához pedig mindig fiatalt tesznek, mert ezzel is sok a baj. Lassan türelmesen kell vele bánni, de ha a szép szó nem használ, nem szabad sajnálni az ütlegtól és a kutyától sem. Nagy viharban könnyen szétszalad, ha nem megy messze, könnyen összebőgi egymást. 11 Évkönyv 161