A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1957 (Debrecen, 1958)

Béres András: A Déri Múzeum Debrecen környéki díszes pásztorbotjai

pálja. Gyakran vékony kaucsukot is rak be élére állítva. A kemény kaucsukfélét nem szeretik a pásztorok. Ha az ilyen megázik, törik, megrepedezik és kiporlik. Dolgozni nehezen lehet, mert igen kemény. Ezért aztán főzték s melegen lehetett faragni. A szarut pedig elfűrészelték, meleg vízben vagy gőzben kicsit meglágyították. Aztán lehetett akár szálanként is széjjelszedni. A díszítmények rendkívül változatosak, és minden készítőnél egyéniek. Leggyakoribb a virágdíszítés. Gyakori a ló, tehén, bika disznó, kutya ábrázolása. Ritkán találunk egy pár madarat, így gólyát, fecskét, galambot, bíbicet, sast. Szinte elmaradhatatlan az égitestek ábrázolása. Mintázzák a napot, félholdat, valamint csillagokat. Nem hagyhatják ki egyszerű eszközeiket kést, villát, kerekfejü kanalát, fejszét, bográcsot szolgafával. Ott találjuk ezenkívül a mindennapi környezetet, gémeskutat vályúval, kunyhót vasalóval, a karámot, s ott áll maga a pásztor alakja is. A régi díszítmények közül ritkán hiányzik a magyar címer a koronával, koszorúval. Néha ugyan erősen stilizálják, de a fejen levő főhelyet foglalja el. Ritkábban ugyan, de találkozunk Debrecen címerének ábrázolásával is, melyben fő motívum a zászlótartó bárány. Látunk gémeskútat, melynek tetején gólya áll. Az első világháború után pedig legkedveltebb motívum a cserepes tulipán lett, de nem volt ritka a gyöngyvirág, gyakori a rozmaring és elmaradhatatlan a távoli templom képe. Némelyik pásztor a bot fejét juh, vagy borjú, néha marha lábszárcsontból készíti. Ezt rendesen teleönti ónnal, hogy súlyosabb legyen. Az ilyen fej rendesen kerek, ritkán formálja négy-vagy hatszögletessé. A csontnyélben más technikával dolgoznak. Itt már sokkal több a geometriai díszítés, aminek a csont keménysége az oka. A csontot sokkal nehezebb kidolgozni, mint a fát, éppen azért nem berakással, hanem bevéséssel, vagy karcolással díszítik. A birtokunkban levő darabok díszítése kicsiny lyukasztóval történt. A csontba lyukat fúrnak és abba színes anyagot, rezet, vagy kaucsukot ütnek bele. Ezzel a technikával verik ki az egyszerű motívumokat. Az egyes díszítőelemek kapcsolása egészen sajátos. Szinté azt mondhatnók, hogy megvan mindeniknek a maga törvényszerűsége. A tányéros botfejen felül rendszerint kerek formában stilizált virágdíszítés borítja; legtöbbször virágcsillag, néha egy állat alakja uralja a teret. A karcsúvá keskenyülő botfejen virágok vannak. A díszítmények sorát egy körülfutó virágkoszorú nyitja meg. A második, harmadik és következő mezőkben összefüggő kompozíció foglal helyet, állatok, apróbb tárgyak. Az egyes mezőket nagyobbára rozmaringszerü díszítés határolja el. Ide szokták beírni a készítő pásztorok nevüket, a készítés helyét és évszámát. A főhelyet mindig a fő téma, a hortobágyi életkép, a pásztorkép foglalja el. Itt a kunyhó a vasalóval, egy, vagy többgémű kút vályúval, mellette néha jószággal. Bundás, szűrös pásztoralak bógatyában, csikós lóhátán, s az elmaradhatatlan kutya. A szervesen összeillesztett motívumok sorát álló vagy fekvő virágirland zárja le. Különösen újabban gyakoriak a cserepes virágok. Ha a virágokat szemléljük, megállapítható, hogy legelterjedtebb a tulipán.

25 Az egyes pásztorok motívumelrendező készségében némi eltérést találunk, de stílusuk azonos, s az összképet tekintve rokon benyomást Domanovszky György, Magyar pásztorművészet, Bp., ,1944, 16. 91