A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1948-1956 (Debrecen, 1957)

Kiss Sándor dr.: Egy egyetlen példányban fennmaradt debreceni nyomtatvány

Az 1604. esztendő nagy változást hozott Hodászi életében. 1603-ban meghalt Monai János ecsedi pap és püspök. 1604. elején Hodábzit hívják meg helyére az ecsedi papságba, immár másodízben. Még abban az esztendőben a csengeri zsinaton egyhangúlag a tiszántúli egyházkerület püspökévé is megválasztják. Nehéz időben kellett az egyházkerület élére állnia. Báthory Zsigmond fejedelem a legszörnyűbb romlásba sodorja az ország keleti részét. Török, tatár, német, román és zsoldos katonák pusztítják. Az 1600. évi tasnádi református közzsinat egy pár napi tárgyalás után szétoszlik „az idegen katonaság pusztításai miatt". Minél nehezebb a helyzet, annál hatalmasabban bontakozik ki Hodászi egyházkormányzó és szervező képessége. Alig, hogy visszakerül Ecsedre, a következő esztendőben nagy pártfogója, a református egyház bőkezű támogatója, Báthory István befejezi életét. Nem is sokáig marad Ecseden. Szilvásújfalvi Imre debreceni lelkipásztor, aki előbb a debreceni református Kollégium rektora volt, Nagyváradra ment lelkésznek, s helyére ismételten Hodászit hívják vissza. Hodászit különösebben nem köti semmi Ecsedhez. Gyermekkorától kezdve patrónusa, akivel sokszor theologiai problémákat is megvitatott, Báthory István halott. Elfogadja a meghívást. Debrecen, amely úgyis mint politikai város és mint egyházközség a sok nyomorúság közepette is tekintélyt szerzett, visszakapja Hodászit, nem mint esperest, hanem mint püspököt. Püspöki munkásságának nagyobbik része Debrecenbe esik. Itt bontakozik ki tehetsége teljességében. Megnyeri a fejedelmek rokonszenvét, és a király, II. Mátyás jóindulatát is. Báthory Gábor megerősítette a püspökségben, majd egy év múlva 1609. szeptember 10-én nemességet adományoz Hodászi Lukácsnak és famíliájának. Még alig melegedett meg nála a Báthory Gábortól kapott nemesi levél, amikor egy újabb érkezik II. Mátyás királytól, s ebbe az adománylevélbe is bele van foglalva Hodászi családja is. Nagyon rosszakaratú és helytelen volna megállapításunk, ha ezekből azt a következtetést vonnánk le, hogy Hodászi olyan önző volt, aki csak a maga és családja jólétével törődött, és semmi másra nem gondolt. Nem feledkezett ő meg népéről, egyházáról és lelkésztársairól sem. Egyik legégetőbb kérdése volt nemcsak a tiszántúli református egyháznak, hanem az egész tiszántúli magyar népnek : az iskola-ügy. Szükség volt egy főiskolára, a debreceni iskola továbbfejlesztésére, új közönséges iskolák alapítására. Főiskola nélkül hogy lássák el megfelelően képzett tanárokkal, tanítókkal a többi iskolákat, hogyan gondolhatnának új iskolák alapítására. Hodászi is világosan látta ezt, s a fejedelmeknél szerzett befolyását fel is használta ebben az ügyben, még pedig eredményesen. Bocskay 200 forintot ad a debreceni harmincadból a debreceni Kollégiumnak, Báthory Gábor pedig Bihar megyében levő majdnem 5000 holdat kitevő Szepes nevű birtokát adta az iskola fejlesztésére. Miután itt nem célunk az iskolák történetével foglalkozni, ez a két adat szolgáljon bizonyságul, hogy mit tett s mit tehetett Hodászi az iskolák ügyében a fejedelmeknél, s minden bizonnyal, ahol csak tudott. Tóth Ferenc szerint Hodászi sürgetésére foglalta törvénybe az 1608. évi országgyűlés a következő szakaszt (1. te. 2. §.) „a karok és rendek 107