Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1937 (1938)

Függelék - Balogh István: A jószág teleltetése Debrecen környékén

185 vinni a lovat, mert szükség volt rá a nyomtatásnál, amely sokszor addig tartott, míg a hó oda nem nyomta az ágyást. Ilyenkor a tanyákon a tarlókon legelt a ló, ha nem volt munkában. A ménest egyébként is korábban szétverték volna ősszel, mint a gulyákat. A hideg, csapós esőt nem állja a ló, a farka alá rug, hiába fordítja a csikós a szélnek, megugrik és nem is áll meg a legközelebbi nádasig. Hajdúböszörményben azért míg a hó le nem esett, késő ősszel a nádas rétekben tartották a ménest, vagy az erdei tisztásokon legeltették. A csikós éjjelnappal lóháton kerülgette, hogy a szilajcsikó ki ne törjön, a farkas meg ne pocsékolja. De ha a hó leesett, a csikókat fedél alá kellett vinni, nem állották az időt. Ugyancsak a tarlóra járt őszölni a sertés is. A nyári fiaztatás éppen egybeesik a tarlószabadulással, az ekkor nevelt malacok a legjobbak. Az anyakocát ilyenkor nem kell etetni, mégis szép malacot nevel. Ezért hajtják haza a Hortobágyról a disznót a tarlóra, majd innen az erdőre, ahol makkoltatták. Egész őszön át itt élt, míg túrni, bogarászni tudott, aztán visszament a tanyára, ahol árpával, búzával teleltették ki. Újabban csövestengeri a takarmánya. Az egykori nomadizáló pásztorkodás elemeit azonban sokkal inkább a juhtartás őrizte meg. Míg a gulya és a ménes már a XVII. század vége óta közös, ahol több gazda tartja a jószágát, a juh és a sertés fótokban, falkákban legelt a mai napig. A magyar juhot a debreceni határban még egy emberöltővel ezelőtt is kétféleképpen és két helyen tartották. A fejősjuh, mint a fejőstehén, a város alatti nyomáson legelt, nyáron át, innen hajtogatták be reggel-este fejni a városba. Ellenben a meddő juhok, mint a ridegmarha a Hortobágy mellett tanyázott. Míg a nyomáson járó juhnyájak falkák voltak, azaz minden juhosgazda külön-külön a maga fejős-juhásza kezén tartotta a juhait, addig a Hortobágyon ezek is közös nyájakban legeltek. A közös nyáj neve kosnyáj, meddő nyáj, bár legeltek itt őrük, toklyók, későn ellő anyajuhok is, melyeket nem fogtak fejésre. A közös nyáj-juhásza a nyáj juhász, vagy kospásztor volt. E közös nyájak Szent György-naptól Mihály-napig csak a I Iortobágynál legeltek. Ekkor széthányták őket, a fejősnyájakat is meddőre verték, a kosokat közéjük engedték, a fejést lassan elhagyták. Felüződés után a juh úgyis elapasztott. Ezzel megkezdődött a juhnyájak őszölése is. A nyáj juhász ideje éppen ezért kiveréstől Szent Mihály-napig tartott, míg a fejős-juhász régebben Demeterkor, vagy a mostani juhászok szerint téli vásár hétfőjén állott helybe. Ez éves pásztor volt. Az őszölés vagy a hortobágyi legelőn, vagy a tarlókon, vagy a kaszálóban folyt. Ma is élő Farkas András szoboszlói és Tóth, Péter debreceni juhászok, mindketten 80 éves emberek, még ilyen régi soron juhászkodtak.