Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1937 (1938)

Jelentés a Déri múzeum 1937. évi működéséről és állapotáról - A panyolai Tiszáról végig a magyar Szamoson. A VI. és VII. panyolai ásatás és a szamosmenti kutatóút ismertetése.

85 Ián láttam. Megnéztem a szamosparti rév-kocsmát, a révet, hol egy­koron kenderkötélen járt a hidas. Számos tájszót és szólásmódot gyűj­töttem. Máté Károly 80 éves panyolai magyar házában egy igen öreg élésládát mutatott. Kezefején hatalmas hólyagdaganat volt, rajta akácfa­levél és a bábaasszony selyemcérnát húzott rajta keresztül. Máté szerint az ilyen daganatra jó a pokolfű és az acsalapú is. Utóbbiból mutatott, a Szamosparton szedte. — Máté Gusztáv és István (fl937) panyolai öregek még guggolva pihentek. Órákig el tudtak guggolni az utcai kiskapu előtt, vagy a ház tornácán. 1 6 Mire e sorok nyomdába kerültek, Piros Gábor már elköltözött az élők sorából. Elbeszéléseit, kiszólásait, pajkos és igen jellegzetes élményeit Naplóimban megörökítettem, s őt magát többször lefényképez­tem. Típusa volt a józanészjárású tiszakerti révész-csőszöknek, annyi ember- és természetismerettel, hogy kár minden mondatért, mely le­jegyezetlenül sírjába került. Furfangos eleven eszén csak az öreg Szőke Sándor, akkoron gulácsi mezőkerülő járt túl, mikor egyszer egy diófa odvából éjnek idején elszerkesztette tőle a féltveőrzött vadmézet. Leírását adtam a Déri Múzeum 1934-es Évkönyvének 101. és 102. olda­lain. Piros G. azok közül való volt, akik lelkivilágukban még igen sok pogány elemet őriznek. Elbeszélései a „Zomok-kígyó"-ról, a szivárvány­ról, a vakemberről és az aranybárányról, árvízi vadászatáról s hasonlók­ról, a természet erőinek gyakori megszemélyesítésével, erre mutatnak. Ebből a szempontból vetekszenek vele id. Szőke Sándor gulácsi halász és az én panyolai törzsfuvarosom, Bárányi Károly, ki falujának hír­hedt alakja, akinek élete, gondolkozása, jelleme, tettei és tiszta pogány esze legalább is nyolc-tíz századdal ezelőtti állapotokra emlékeztetnek. A régi „tudós"-okról, akik megrontották az állatot, teljes meggyőződés­sel beszél. A munkát nem szereti, de semmittevéssel a mezőn, folyó­parton napokig elszemlélődne. Halászik, barkácsol, gyümölcsöt, gom­bát szed magának, de lováról sem feledkezik meg a máséból." Amit megeszik az ember vagy állat, azt lehet !" A tűz mellett elüldögélne mindennap, különösen ha kolompér van benne. Valóságos ősember­féle, de minden bizonnyal középkori magyar. 1 7 Itt említem meg, hogy Kónya Péter gulácsi munkásom elbeszé­lése szerint Jándon, a régi Tiszameder partján áll egy öreg ház, melynek mestergerendájára ez van írva : „Bivéri kapitány Itt ment által a Tiszán." Ez a Bivéri II. Bákóczi Ferenc kapitánya volt az elbeszélő szerint. Különben ezen a vidéken a nép szívében Rákóczi-kultusz él. Munká­saim sokszor emlegetik a „szegény bujdosót." legendákat tudnak róla s a fentiekhez hasonló helyi vonatkozású hagyományokról nagy tiszte­lettel beszélgetnek. így említettek egy nagy körtefát, mely alatt tűz­helyet találtak. A hagyomány szerint Rákóczi ott pihent utoljára. Szabó János nevű halászának adta azt a helyet. E helyen említem meg, hogy Csokonai Vitéz Mihály híre-neve Szatmárba is eljutott. Piros Gábor panyolai ember elbeszélte, miképpen prédikált Csokonai a juhászoknak. Ezek még bort is ígértek neki és mindent, amit a községben kap, csak prédikáljon. Csokonai így fejezte be beszédét : „Egy szóval paradicsom-alma (sic !) A juhásznak tanyája, Mert oda nem hallik A világnak lármája."

Next

/
Oldalképek
Tartalom