Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1935 (1936)
Figyelő - Herman Ottó és Debrecen
104 az lesz Debreten a lóra nézve." Kéri továbbá, hogy a leveléhez mellékelt sémákon nevezzem meg a debreceni fogatok lovait. (Kettes, hármas stb.) Megköszöni az általam küldött rajzot, amely egy hortobágyi gulyás tanyát vasalóval együtt ábrázol. Reményű, nem lesz kifogásom ellene, ha könyvébe beveszi azt is. 13. 1907 okt. 9. Lillafüred. Ezt a levelet — engedelmet kérek —, hogy szó szerint közölhessem : „Kedves jó Uram ! Fogadja szivem mélyéből fakadó hálás köszönetemet a fogatok kérdésének kitűnő megfejtéséért és legyen oly kegyes adja át tiszteletemet és köszönetemet Simon György úrnak is fáradozásáért és készségéért. Bár meghálálhatnám. Csak egy kitétel érintett meg, mit jelentsen a debreceni fogatoknál a „franciásan" ? miért és hol ül akkor a kocsis? Nagyszerű ajándékát szemlélve, sok gondolat cikázott agyamban. Eszembe jutott a sok fejrázogatás, amikor én belefogtam a halászati szerszám tanulmányozásába. Micsoda kétkedések voltak azok s hogy hát mit akarhatok én kihozni magyar dolgokból? Pedig mily remekek azok ! Most, hogy rendbe gördítem a pásztorság anyagát, oly kép bontakozik ki, melynek tartalma és jelentősége szinte megdöbbentő. Óh azok a ,,szaladárok i l, kik elindultak Ázsiába magyart keresni és nem ismerték az itthon valót ! ! Micsoda mértékük lehetett azoknak? És a történetírók ! Mindig a vén arabuson Ibn Rosztéh-n kezdték. De soha az élő magyaron, akinek szelleme-lelke ezernyi tárgyból feléjük sugárzott s tündöklő fényt vethetett volna s vet ma is a legtávolibb multakba. A nyelvész urak pedig szerencsésen összehozták a magyart a lappokkal vér szerint, mikor Virchov a lappokat „pathologiai faj"-nak nevezi. Hiszen majd meglátszik. Csak az a szerencsétlenségünk, hog}' későn fogtunk hozzá a gyűjtésekhez, akkor, amikor a „bolti portéka" már irtóztató rombolást vitt végbe mindenben, ami eredeti igaz népies volt. De a képekből látom, hogy akad még most is, ha tudás és magyar érzület egyesülve, erős akarattal és lelkesedéssel indul el helyes nyomon. Vagyok olyan öreg, hogy áldásomat adhassam a debreceniek törekvésére és Önre, jó Uram, odaadásáért és azért a nagy örömért, amelyet nékem szerzett és szerez. Biztos vagyok abban, hogy a debreceni szellem és áldozatkészség majd gondoskodik méltó keretről, amelybe népe legsajátabb történetét befoglalja. Nagyon köszönöm ! Igaz tisztelettel vagyok öreg híve : Herman Ottó,
