Ecsedi István – Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1934 (1935)

Függelék - A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása - Tartalom

320 Aztán beillesztik a katlanba. Az üst felső széle vízszintes legyen. Ehhez nem kell vízszintező műszer, hanem megnézi az asszony is, meg az ember is, hogy jól áll-e és ha egyezik a véleményük,, akkor bizonyos, hogy minden jól van. Ezután beállítják az üstbe a „kavaró"-t, mely hét darabból áll. Főrésze a kelep, mely két — egymáson éllel keresztbe rakott, az üst fenekéhez illeszkedő — deszka. Erre jő a forgatótengely, melynek alsó vége keresztben vésett. Ez a rész kerül a kelepre. A forgatótengely közepe táján egy könyök, „csikló" nyúlik ki oldalra. A tengely felső vége pedig elvéknyítva egy deszkalapban forog, melynek két vége egy-egy földbevert karóhoz van erősítve vesszővel, gyékényinnal, dróttal vagy szeggel. Ez tartja szilárdan az egész készüléket. A forgatócsiklóhoz még egy könyök kapcsolódik. Ezzel mozgatja az asszony, vagy gyermek, ritkán az „ember" egy kis székről, vagy tőkéről jobbra-balra a kavarót, hogy a lekvár meg ne kozmáljon. Míg az üst így helyreáll, addig az asszonynép a szilvát teknőben vízzel leöntve ,,kimagol"-ja (Helyesebben : kimagoli. Nem kapcsilja. A dió kapcsil, mikor héjából, a kopáncsból kiválik). Arra nagyon ügyelnek, hogy mag ne kerüljön a magolt szilva közé, azért még a szerelmes lányra is kötelező ilyenkor, hogy ,,ott legyen az esze". Megrakják a tüzet és fokozatosan megtöltik az üstöt magolt szilvával. Először csak a kelep magasságáig, majd félig, majd tele. Olyankor szaporítják, mikor az előbbi már megpotyósodott (meglevesedett). Ez az első lé a pötyör, „potyó", „szilvacibere". Mikor a lekvárfőzés idáig jut, nem mehet be vendég lekvárfőző helyre, hogy potyóval és friss kenyérrel meg ne kínálnák. Jó is az. Van is utána hatalmas gyomormorgás. Addig főzik, míg a kavarás egészen nehézzé válik és ha kanálra veszik a lekvárt, az onnan már nem esik le. Ekkor ismét a férfi jön segítségül. Kiemelik a nagy pöfögő üstöt és a lekvárt az eltartó cserépedényekbe szedik, melyeket kihűlés után kötnek be (zárnak le). Egy pár hétig azonban erős figyelem alatt van a lekvár, hogy nem hígul-e meg? Ez annak a jele, hogy nem főtt elég ideig. A híguló lekvárnak orvossága az, hogy kenyérsütés után a jó meleg kemencébe teszik edénnyel együtt. A jól főzött lekvár két évig is eltart. Ezt a kavaró-berendezést mintegy ötven éve ismerik a faluban. Az elsőt egy írástudatlan fúró-faragó ember készítette, akit úgy emlegetnek még ma is, hogy „a vén Tóth molnár." (Beszármazott ember volt. Igazi nevét és származási helyét nem tudják.) Azelőtt lapocká-wal kavarták a lekvárt, de ezzel az üstnek is igen gyakran kiütötték a fenekét. Tökéletlen is volt vele a munka, mert a legnagyobb „igyelés" mellett is odakozmált a lekvár, ha egy kis sebes tűz érte az üstöt. Aztán meg az asszony keze is csupa hólyag lett végzetére, mert a lekvár ugyancsak köpköd fövés közben. Kendővel kellett a kavaróasszonynak a kezét bekötnie.