Ecsedi István – Sőregi János: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1934 (1935)

Függelék - A debreceni és tiszántúli magyar ember táplálkozása - Tartalom

288 A debreceni mézeskaláes. Századok óta a magyar Alföldön, különösen a Tiszántúlon acélos búza termett. Virágos legelőin, tarlóin pompás mézet gyűjtöttek a méhek. A debreceni vásároknak előkelő, fontos portékája volt a méz, sőt Debrecen város tanácsa, mint közszükségleti cikket századok folyamán többízben maximálta az árát. A gazdasszony, akinek méze és jó búzalisztje volt, színmézet olvasztott, kihagyta hűlni és liszttel összekeverte, jó Fig. 60. ábra. Debreceni mézeskalácsformák, fent a kiverők^; a Déri múzeumban. Gravierte Lebzeltenformen im Déri Museum. keményre meggyúrta, elszaggatta, megsütötte szép pirosra s elnevezte mézeskalácsnak, mert hiszen a régi magyar nyelvjárásban minden sülttészta, kalács vagy pogácsa volt. A debreceni népi nyelvben a mézeskalácsot csak mízes (mézes)-nek,. a mézeskalácsosokat pedig mízesek (mézesek)-nek nevezik. Egves asszonyok nagyobb ügyességre tettek szert a kavarásban, gyúrásban, alakításban, sütésben és sütöttek mások részére is, pénzért eladták. így lett a mézeskalács sütésből szabad házi-