Kállai Irén – Sándor Mária szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 12-14. (Berettyóújfalu, 2009)
NÉPRAJZ - VOLKSKUNDE - Kolozsvári István: Egy bihari falu építészeti hagyományainak átalakulása a XX. században - Pocsaj népi építészete és változó faluképe
Egyéb terménytároló és feldolgozó épületek Az újabb típusú szénatárolók szerkezeti rokonságot mutatnak a paraszti dohánypajtákkal. Az uradalmi dohányszárítók mintájára alakultak ezek kezdetlegesebb népi változatai. Az uradalmi dohányszárítók olyan - rendszerint nád- vagy cseréptetős, fa- vagy kővázas - épületek voltak, amelyeknek deszkafalát egészében vagy részenként nyitni lehetett, hogy nappal biztosítsa a levegő szabad áramlását, de éjjel a párásodástól óvja a dohányt. Községünkben a dohánytermelés az államosításig, kizárólag uradalmi földeken folyt. A tsz már nem folytatta a dohánytermesztést, a Kaszapusztáról betelepültek azonban kis mennyiségben igen, így egy-két dohánypajta még ma is áll a faluban. Ezeken ők maguk építették, korábban benn a községben nem álltak dohánypajták. A ma is álló néhány váza gyakorlatilag megegyezik a szénásszínek szerkezetével, cseréppel fedettek és nádszövettel vannak beborítva. (23. kép) A Tiszántúlon és az Érmelléken maradtak meg legnagyobb számban a szőlőskerti pajták, melyek fala sövényből és földből készült, s bennük tüzelőpadka, füstfogó deszka, illetve szabadkéményes füstelvezetés is megtalálható. A hajdúsági és bihari pajták egy része nyitott vagy zárt tornácos változatban épült sárpadkákkal. Az osztatlan épületek ajtaja általában a rövid oldalról nyílt. 5 8 Pocsajban - bár fekvését tekintve az utolsó érmelléki falu - nem voltak jellemzőek a nagy szőlők, így a szőlőbeli építmények sem. Volt természetesen szőlőskert, de ebben a szőlő helyét a 60-as évek végére szinte teljesen átvette a kukorica, illetve egyéb kapás konyhakerti növények. Az egykoron állott kevés szőlőskerti épületből már csak kettő áll, azok is üresen, romosán. Egyéb épületek A háztartás és a gazdaság vízszükségletét biztosító kutak bélelésük és a vízvétel módja szerint különböző típusokba sorolhatók. Az Alföldön a kútbélés anyaga nád, vessző, sövény, zsombék. A zsombékkutat a növények összefüggő burkolata védte a beomlástól. A sövénykutak kerek aknájába vesszőből font kasokat eresztettek le részletekben, egy-két méteres ízenként. Ez az eljárás egyébként a Kárpát-medence magyar nyelvterületén mindenütt ismert, éppen úgy, mint a kútgödör fával való bélelése. A XIX. század második felétől fokozatosan elterjedő téglakutak falát a gödör fenekére állított, fából ácsolt keretre, járomfára, ászokra, kalickára építették, s tetejüket szintén keményfából egyberótt kútgerággyával zárták le. A gémeskút, amelynek három lényeges szerkezeti eleme az ágas (ez lehet villás vagy vésett), a gém és az ostor Alföld szerte a legelterjedtebb vízvételi eszköz, módszer volt. Az ágas tetején az ágak között fatengelyen vagy vaspálcikán mozog a kútgém, amely egyensúlyának 5 8 VARGA Gy. 1974. 447^162. 237
