Kállai Irén – Sándor Mária szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 12-14. (Berettyóújfalu, 2009)

NÉPRAJZ - VOLKSKUNDE - Vajda Mária: A szőlőművelés szokáshagyományai Almosdon

szőlővessző tetejét nem vágták le, hanem hozzákötözték a tőkéhez, s a következő tavaszon ezt az egyéves vesszőt húzták le, a mellette kipusztult tőke pótlására. 60 cm mély árkot ástak, és a kiválasztott szőlővesszőt óvatosan hajlítva, ebbe az árokba húzták le úgy, hogy a vessző vége az új tőke helyén érjen ki a földből. Egy szemre visszavágták és becsirkézték, s karóval megjelölték. A következő esztendőben, az anyatőről, vagyis szőlőtőkéről ezt a vesszőt lemetszették, hogy „ne szívja az anyját". Ekkorra már gyökeret fejlesztett és önállóan is megélt. A buktatással végzett tőkehiány-pótláskor a megásott árokba a teljes tőkét lebuktatják, s a rajta lévő egyik vesszőt az anyatő, a másikat a tőkehiány pótlására vezetik. Mindkét szál a lebuktatott tőkéről táplálkozik. A felszín felett mindkettőt egy-egy szemre visszavágják, becsirkézik, mellé karót szúrnak. A szaporításnak ez a legbiztosabb módja, mert a buktatott vessző szinte minden esetben meggyökeresedik. A metszés a szőlőmunkák egyik legfontosabb része, mert ahogy Almosdon is mondják, „a gazda ilyenkor szüretel". A jó gazda nem is bízta másra, hanem maga végezte, bár nagyobb terület esetén nem győzte. Metszésnek a még alvó állapotban lévő szőlőtő kialakításának, formálásának műveletét nevezzük. A szőlőművelés éves ciklusában a metszés tulajdonképpen a második munka volt, ami azonnal a nyitás után következett. Március végétől április végéig metszettek. Előnye a korai metszésnek, hogy olyankor még a nedvkeringés nem indul meg. Később ugyanis az elvágott vessző nagyon level, s a kicsorgó lé alatt a szem megvakul. A korai metszés hátránya viszont, hogy még nem lehet megkülönböztetni az ép és a télen esetleg megfagyott, elhalt szemeket. Almosdon is, mint az Érmellék más helyein a tőkés müvelés volt a jellemző. Ismerték ugyan a lugast, de azt csak a házak, pajták előtt díszítő és árnyat adó funkcióval nevelték. Metszés során a metszőkapával a tőkét kibontották, s a tőke alatt nőtt nyakgyökeret tőből lemetszették. A nyakgyökér általában a rosszul művelt szőlőnél fordul elő. Fiatal, két év körüli szőlőnél általában augusztus hónapban szedték le a nyakgyökereket, két napig úgy hagyták kibontva, hogy a sebek gyógyuljanak, s utána nyeső kapával behúzták. Ugyanis, ha a nyakgyökér elhatalmasodik, az a veszély áll elő, hogy a tőke ebből táplálkozik és a talpgyökér elsorvad. Nyáron a kapálást is akadályozza, téli hidegben pedig - közel lévén a talajfelszínhez - könnyen elfagy és a tőke teljesen kipusztul. Arra törekedtek tehát, hogy a nyakgyökér ne,, szíjjá " a tőkét. Nagyon fontos műveletnek tartották metszéskor a szőlőtőke kibontását, azt mondták Almosdon, „Az a szőlőtőke van jól megmetszve, kikaparva, amelyik meghallja a harangszót. " 167