Kállai Irén szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 10-11. (Berettyóújfalu, 2006)

NÉPRAJZ - VOLKSKUNDE - Siteri Róbert: A szalacsi asszony

eccer az istálló ajtaját szípen kopogtatták. Hát egy nő vót. Egy ismeretlen nő. Aszongya: - Úgy hallom, maguk menni akarnak valakibe ', aki segít. Én elvezetem magukat. Összenéztek a két ember, hogyhát még a család se tudja odabe '...! így oszt mondták, hogy „ nem ". Tagadták. De a nő mondta, hogy ne is tagadják, majd ü elvezeti űket akihe ' kell! Hát az csak oda vót valahogy vezényelve űkszerintek. így oszt el is indultak reggel nyóc órakor. Mikor a kaput kinyitották, mán intett. Akkorára megjelent az asszony. Úgyhogy az vezette űket ide, ehhe ' a világhírű bábáho ' Szalacsra. Magyar bába vót. Aszongya idesapa, mindenfelől jártak hozzá. Nagyon nagy tudományú vót! Mindenrül értett... De nem rontott, csak gyógyított. Ez a tudás vele született. Hát így ismerkedtek meg vele. Na és mondta az idesanyám, hogy nagyon is szerette űket, mert vót egy jánya, az pont olyan vót, mint ű. Még vót egy kis szümőcs is idesanyámnak... a jánynak is. Ugyanott. Azt mondta idesapa, hogy ű maga is meglepődött mikor odament, oszt a jányt meglátta. Hogy hun jár ott idesanyám?! Úgyhogy nagyon is szerette űket! Olyanokat csinált, hogy nem engedte el űket, hogy jöjjenek. Azt mondta, hogy meg kell várni azt az időt, hogy jöhetnek. Idesapa azt mondta, hogy ü mán olyan ideges vót! Hogyhát hogy jönnek haza, mikor négy óra is vót az út lúszekérrel. De azt mondta, ne aggódjanak. Megmondta Szalacson, hogy idesanyám testvérje mit főz idehaza. Oszt akkor eccer mondta, hogy »Na, mostmán mehettek haza!« Egy ötliteres demizsont megtőtött borral, oszt a szekér kasfalba tette: »Na, erre lesznek, akik megigyák...!« Azt mondja idesapa, megindultak, oszt egy óra hossza alatt hazaértek Szalacsrúl! ! ! De hogy hogy jöttek...?! A fődön se jöttek, az biztos, mer ' nem döcögtek! Nem vót szabad megfordulni, csak otthon. Hazaértek Szalacsrúl, az üveg ott vót a kasfalba, de üres vót! Mikor én születtem meg az vót, hogy keresztbe vótam az idesanyámnál. Olyan roszszul vót. Mán úgy tették fel a szekérre. Mer ' nem vót nyugtuk. Úgy érezték, menni kell Szalacsra. Elmentek. Amikor bementek, mán ott állt a tornácán. Jól letolta idesapát: »Nekem kell menni...? Most kell hozzám jönni...?« Nagyon-nagyon goromba vót. Na, bevitték idesanyát, feltették az ágyra. Nem nyúlt azt mondja semmihe ', csak odaült, oszt kívülről az ű hasát megsimogatta. Annyi vót. Minden fájdalom nekül... Erezte idesanya, mikor megfordultam. És akkor megmondta, hogy pintek reggelig meglesz. Meg hogy kisjány, azt is megmondta. De hogyha nem mentek vóna, mán meghaltam vóna. Az úton mán háromszor is megálltak, olyan rosszul vót idesanyám! Otán meg úgy is ellátogatott hozzájuk... Ugyi az emberek vitték hajnalba a lúnak, tehénnek a kórót. Oszt hát mán nagy vót odakint a hó. Óz képibe' ment hozzájok hajnalban. Oszt akkor ette a kórót. Mindig akarták megfogni. »Jaj de szíp őz!...Jaj de szíp őz!« De sose sikerült megfogni. Játszott velek... Hogy megmeglátogatta Román iábul űket. Maga is mondta, hogy szokott jönni... Mondta idesapa, hogy nagyon nagy szőlője vót. Akkora hosszú nagy pajták... Meg pincesor. Egyszer elküldte idesapát, hogy mennyik, hozzík bort. Odaadta neki a nagy demizsont, meg a kúcsot. De mán sötét vót! Hát azt se tudta, hogy merre mennyik... Hát nem járt ű ott soha! Megindult, oszt olyan ösztöne vót, hogy na, álljík meg ez a pince előtt. A kúcsot bedugta. Fordult. Megmondta, hogy mék hordóbul kell hozni a bort. Megtőtötte a 106