Módy György szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 6-7. (Berettyóújfalu, 1991)

NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - Varga Gyula: A paraszti élet körvonalai a XVIII. század első felében egy protocollum tükrében

ték, elaludtak. (120) 1732 nyarán Erdős István ökrei a Gencsi István tengerijét gázolták le. Az alperesek azonban igazolták, hogy az ökrök nem a rájuk vigyázó szolgák gondatlanságából, hanem „szaladásbul" mentek a tengeribe. Természetesen, a kárt így is meg kellett fizetniük, de a büntetés alól mentesültek. (148) Ha a csősz a jószágokat tilosban találta, behajtotta a város kertjébe, s ilyenkor a bíró csak a büntetés lefizetése után adta ki a gazdájának. (174) (Ez a behajtás 1733. február 22-én történt, tehát télen is legeltettek, s télen is volt tilos határrész!) Ritkán olyan is előfordult, hogy a csősz valamelyik haragosának a jószágát a nyomásról is behajtotta. így tett 1731 nyarán Szabó János hites csősz, aki azt hazudta, hogy Csüröp Pál és Varga Márton ökrei a Csíkos tónál „félig vadnak a boglyában". Kiderült azonban, hogy ez nem volt igaz. Mivel Szabó Jánosra még több más visszaélést is rábizonyítottak, hivatalától megfosztották. (75) Hasonlóan „hamislelkű" csősz volt Fekete István is, aki arra is képes volt, hogy „a kenyeret morzsálta, úgy csalogatta a búzába" valakinek a lovát, hogy aztán feladja. Máskor a „csorda csapáson", vagy a tallón legelő ökrökre vetett ki bírságot, mintha tilosban legeltek volna. (81) A kézből való legeltetés gyakori formája volt az is, amikor munkaidőben a jószágokat, főként az ökröket nem kész takarmányon tartották, hanem naponta háromszor, kora reggel, délben és este, amikor a járomból kifogták, a munkahelyhez legközelebb eső zöld mezőben „jól tartották". Ezt „ítetis"-nek mondták. Erről a szokásról viszonylag kevés említés történik, hiszen ilyenkor a gazda rendszerint fogta a kötelét a jószágnak, tehát az ritka esetben tehetett kárt. Mégis előfordult néhányszor, hogy a gazda elaludt, s ezalatt a jószág kárt tett a vetésben. Kiss András is 1731 tavaszán a csősztől „egy kanta borral" váltotta ki az ökrét. (40) A hites ármások referálták, hogy ökreivel a „más színája alatt találták Nagy Benedeket." (183) Talán ebbe a kategóriába esik a korábban említett Erdős István kártétele is. (148) Kismarjában régi hagyomány volt a jószágok adás-vétele is, vagyis sokan szívesen kereskedtek az állatokkal. Minden szabad polgár rendszeresen járta a környező vásárokat, s ott „csereberélte" jószágait. Emiatt fontos tevékenység volt az állatok megjelölése, a „bilyogozás." A „bilyogot" rendszerint az állat farára, oldalára vagy nyakára sütötték. Szarvasmarhák esetében ismerős, volt az orrsütés is, s ritkán a fül megcsonkítása, behasítása. (1) A fülét jegyezték meg a sertéseknek és a juhoknak is. A jegyzést, bilyogozást minden évben, tavaszi kihajtás előtt elvégezték, mert a csordáról elveszett jószágot is elsősorban a bilyog igazolásával lehetett felkutatni és visszaszerezni. Voltak a faluban kimondott „köpeczek" is. Ilyen volt többek közt Faraghó Pál, Lázár István, Lázár János és Pető István, akik ökrökkel és lovakkal, vagy néha „süldő" sertésekkel kereskedtek. (121, 130, 187) Némelyek egyedül, de Faraghó Pál és Lázár István együtt, közösen „köpeczkedtek". Ök nemcsak a vásárokat járták, hanem a közeli falukban is voltak megbízottaik, akik az eladó jószágokat felkutatták. Kapcsolatban voltak nagykereskedőkkel is, s néha ezek számára vásároltak. A hivatkozott jegyzőkönyvekből azonban már csak azt tudjuk meg, hogy a „köpeczkedés" nem vált be, s korábbi megállapodásukat felbontották, de keresetükön nem tudtak egymás között megegyezni, ezért fordultak a bírósághoz. 184