Módy György szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 6-7. (Berettyóújfalu, 1991)

NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - Varga Gyula: A paraszti élet körvonalai a XVIII. század első felében egy protocollum tükrében

A jószág adás-vevésnek évszázadok során kialakult hagyománya, szokásrendje volt. Ha pl. nem látható hibája volt a jószágnak, azt az eladónak meg kellett mondani. Ilyen esetben nem terhelte felelősség. Ha azonban eltitkolta, akkor később vissza kellett vennie, árát vissza kellett fizetnie. (157, 194) A 195. jegyzőkönyvben arról folyik a vita, hogy a tinó, melyet Lazonyi Pál eladott Kozma Mihálynak, kába volt-e az eladáskor is, vagy csak később, már Kozma Mihály kezén lett hibás? Visszavonhatatlanná vált az alku, amikor az eladó és a vevő kezet fogtak, és áldomást ittak rá. (223) Igen keveset tudunk a baromfitartásról. 1731-ben Lazonyi Pál ármás Vigh Pálékhoz ment át „tyukmony szedni", amikor Vigh Pálnét éppen intim körülmények között találta egy „nímettel". Az ármásoknak ezek szerint tojás szolgáltatás is járt, amit maguk szedtek össze. Megtudjuk, hogy aztán kapott is tojást fölös számban (még a német is adott neki négy polturát), csak hallgasson a látottakról. (123) Tyúkot öltek keresztelőkor, lakodalmakon (45, 201/c). Mivel ezek minden családnál visszatérő családi ünnepek voltak, bizonyos, hogy minden háznál illett tyúkot tartani. Történik említés méhekről is. Pető István a kasokat a rétben tartotta. Ott valaki két kast felbontott, s a benne található mézet megette. (77) Földművelés Az 1690-es években a Várad visszafoglalásával kapcsolatos hadműveletek miatt a hadműveleti zónába eső falvak lakói nagyrészt elfutottak. A korabeli források a „nagy futás"-ról gyakran megemlékeznek. A kismarjaiak főként a Berettyó folyó másik partjára, Pocsajba, Félegyházára menekültek. Ez a kóborló csapatoktól valamelyest megóvta őket, hiszen — mint utaltunk rá — a Berettyó ebben az időben nem egy keskeny folyómedret jelentett, hanem 3—4 km széles mocsár- és érrendszert, melyen nem könnyen lehetett átjutni. Viszont a terepet jól ismerők e közeli községekből is meg tudták művelni földjeik egy részét. A határhasználati rend azonban felbomlott, hiszen a Várad körüli 5—6 évig folyó csatározások után kóborló kuruc csapatok sarcolták a vidéket, félni kellett még visszatérő török, tatár hordáktól is, sőt a környező várakban megszálló német „praesidium" se viselkedett mindig emberségesen. Mivel a város Bocskaitól nyert privilégiumát Lipót császár ekkor még elismerte, így érthető, hogy a város a kurucokkal szemben inkább labanc érzelmeket mutatott. így a Rákóczi-féle szabadságharc is több szorongással és félelemmel járt. mint nyugalommal. (Jellemző lehetett a korábban említett Patkai István esete, akit főbíró rokona váltott ki a kurucok rabságából.) (133) Voltak persze kuruc érzelműek is, mint Kocsis Mihály, akiről még 1731-ben is úgy tudják, hogy „ma is Rákóczi katonája." Másik tanú szerint; „ma is Rákóczi fiának a katonája, és ma is tudja, hol vagyon." Fiának is mondta, hogy „nyergelye megh a lovát és csigás kantárja légyen." (83) A külső bajok mellett tehát az elfutott nép belső lelki válságot is átélt a század első évtizedében. Nem csoda hát, ha csak az 1720-as évektől kezd visszaszivárogni a lakosság zöme, s kezdik újraszervezni az életet. Ügy tűnik, kezdetben itt is szabad volt a földfoglalás. Több jegyzőkönyv utal gyepfeltörésre, földrészek birtokba vételére. Már 1732-ben azonban 185