Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 3. (Berettyóújfalu, 1982)
TERMÉSZETTUDOMÁNY — NATURWISSENSCHAFTEN - Szathmáry László: A bihardancsházai trepanált koponya
Ügy érzem, hogy Dienes (1978) felfogásával ellentétben a honfoglaló magyarok sebészi trepanációinak elsődleges indítéka feltétlenül a koponyasérülés lehetett. Emellett nem zárhatjuk ki azt a lehetőséget, hogy néha igen kellemetlen endogén bántalmak esetén is alkalmazhatták. Az a tény, hogy a trepanált koponyákon a legtöbb esetben nem találunk sérülési nyomokat, nem mondhat ellent ennek a felismerésnek, hiszen épp a koponyatető sérült részeinek eltávolítása volt a cél. Endogén eredetű betegségek ritkán identifikálhatok csontvázleleteken. Kimutathatatlanságuk persze nem jelenti nem létük bizonyítékát. Ezért hangsúlyozott a vázolt közvetett érvek jelentősége. Egy rítus térhódításával tehát okvetlenül együtt jár sikerességébe vetett hit, ami a korábbi tapasztalatokon nyugszik. Ha a magyar honfoglalók túlnyomórészt súlyos endogén bántalmak esetén végeztek volna sebészi trepanációt, feltehetően sokkal több negatív tapasztalatot szereztek volna. A sámánok tevékenysége (e műveletek gyakoriságának csökkenésével) talán nem lett volna ilyen sikeres és elismert sem. Bár a koponyalékelések gyakoriságából ítélvén talán joggal állapítja meg Dienes (1978), hogy „... aligha lehetett e régi korban ennyi főfájós, nyugtalan, zaklatott, zavart elméjű ember, akinek betegségét a koponyájában mocorgó káros szellem jelenlétének kellett volna tulajdonítani." (Meg kell jegyeznünk, hogy például az epilepszia az emberiség kb. négy százalékát érinti — Katona 1963.) Gondolatmenetében ezt azzal magyarázza, hogy a koponyalékelést nem a fejben jelentkező panaszok esetében is alkalmazták. Felfogásom szerint túlságosan jelentősnek ítélhetjük a hitvilági okokat — mint a sebészi trepanációk indítékát —, ha e sok vonatkozású tevékenység tapasztalati, gyakorlati indítékainak elemzését mellőzzük. A trepanáció indítéka a bihardancsházi lelet esetében meglehetősen nagy biztonsággal rekonstruálható. Az operáció mellett ugyanis egy 26x21 mm-es, közelítőleg háromszög alakú területen sérülés gyógyult nyoma látható (3. és 4. kép). A háromszög szélesebb oldala a trepanációs nyílással határos, így joggal feltételezhetjük a trepanáció és a korábbi sérülés összefüggését. A koponyalékelésre valószínűleg a gyógyulás ideje alatt fellépett komplikáció miatt került sor. Talán egy kisebb sérülés (amely annak idején nem indokolt koponyalékelést) szövődményei, vagy újabb sérülés tette indokolttá a beavatkozást. Ha erre közvetlenül a sebesülés után került volna sor, lehet, hogy a trepanáció a későbbiekben már gyógyultnak ítélt régióra is kiterjedt volna, így ezt az árulkodó nyomot nem láthatnánk. Maibot és Verneau az algériai (Taberdega) sójáknál egy hasonló esetet említ (Maibot 1898, Maibot—Verneau 1897): a trepanációt a sérülés után húsz évvel végezték, mert az egyén a sérülés helyén erős fájdalmat érzett. Boulogne — aki a múlt század közepén tanulmányozta a Montenegróban még élő szokást — is említi, hogy a koponyalékelést néha több évvel a sérülés után végzik ( Boulogne 1868). Időrendi kérdések Kutatásunk szemlélete egyre inkább olyan vélemény formálására késztet, hogy a sebészi trepanációkat csak a X. századra adatolhatjuk; tehát komoly kronológiai értéket is lát az időrendi előfordulásban. Kétségtelen, hogy a magyarsággal kapcsolatba hozható leleteink hiteles része X. századi. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azonban azt, hogy Bartucz (1966) a budapesti Csúcshegyi dűlőből X—XI. századi, a ferencvárosi homokbányából pedig valószínűleg Árpádkori leletet tett közzé. Mint láttuk, a bihardancsházi lelőhely sem keltezhető egyértelműen a X. századra: X—XI. századi. így bizonyos mértékig ez is ráirányítja a figyelmet a XI. századi előfordulás lehetőségére. De ha a sebészi és a jelképes trepanációk gyakorlata valóban elválaszthatatlan egymástól (és ezt vitatni nem lehet), akkor a sokkal gyakoribb jelképes trepanáció időrendi gyakoriságának megfelelően (Nemeskéri—Éry—Kralovánszy 1960) a sebészi trepanáció sem 31
