Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 3. (Berettyóújfalu, 1982)

TERMÉSZETTUDOMÁNY — NATURWISSENSCHAFTEN - Szathmáry László: A bihardancsházai trepanált koponya

hirtelen szűnik meg. Elméletileg elképzelhető, hogy a XI. század elején is éltek vele. E szokás merev kronológiai elhatárolása nélkül azt kell tehát mondanunk, hogy a XI. század eleji előfordulás sem hatna meglepetésként, bár ebben a korban már nyilván kevesebb esetet tételezhetünk fel, mivel a pogány hitvilág tartalmának szűkülésével és érvényesülési lehetőségeinek gyérülésével a sikeres beavatkozások gyakorisága is csökkenhetett. E változás folyamat jellege miatt fenn kell tartanunk azt a lehetőséget, hogy nem szűkíthető le a sebészi trepanáció megléte a X. századra, hiánya pedig a XI. századra. Európában a salernói iskola kialakulása (X. század) nyomán a XII. században a hitvilági elemektől erősen megtisztult sebészet újabb (mondhatni tudományos alapokra lépve) fejlődésnek indult. Olaszországban Hugo da Lucca, Theodoric, majd Soliceto és Lonfranchi; Franciaországban Modeville, később Chaulliac már a keresztény világban is elismert sebészeti orvoslása a pogány népekével legalábbis azonos színvonalú volt. Míg tehát nálunk a pogányság háttérbe szorulásával e szokás gyakorisága és gyakorlottsága csökkent, addig az európai keresztény világban technikailag lényegében véve ugyanez a beavatkozás tudományosságának gyökerei bontakoztak ki.Magyarországon e tudomány fejlődésének ehhez hasonló szakasza csak jóval az Árpád-kor után érvényesülhetett, így alakult ki az szituáció, hogy a X—XI. század után Európa nyugati részén elismerten tovább élhetett az a gyógymód, amelynek Magyarországon a kereszténység felvétele véget vetett. Figyelembe véve a magyarországi sebészi trepanációknak a kereszténység felvétele utáni fokozatos elmaradását és ennek ismert körülményeit, azt is feltételezhetjük, hogy jóval több jól keltezhető leletanyag alapján a X. század végén vagy a XI. század elején a továbbélők arányának csökkenése is kimutatható volna. A bihardancsházi lelet X—XI. századi keltezése és a sikertelen beavatkozás ténye egy azon szempontok közül, melyek ilyen feltételezés formálására is késztetnek. Geográfiai szempontok A magyarországi X. (—XI. ?) századi sebészi trepanációk (összesen 27 lelet), a X—XI. századi jelképes trepanációk (összesen 85 lelet — Nemeskéri—Éry— Kralovánszky 1960 nyomán), valamint a halál után végzett X. (esetleg XI.) századi foramen magnum megnyitások (összesen 29 lelet) lelőhelyei azonos gyakorisági gócokat alkotnak. Bár a kutatások intenzitása területileg nem volt egyenletes, ezek mégis elég megbízhatóan körülhatárolhatók (6. kép). A Felső Tiszavidéken, az Alföid északi peremén, Budapest környékén, valamint ezzel határosan a Dunántúl északkeleti régiójában található a trepanációk zöme. Szórványosan előfordulnak leletek a Tiszántúl egészén, a Dunántúl északi és délkeleti részén és bizonyos esetben a Duna—Tisza közén. Feltűnően hiányzik e három szokás a Dunántúl déli, délnyugati régiójában, valamint az Északi-középhegység keleti részén. Ha csak a sebészi trepanációk és a post mortem öreglyuklékelések elterjedését összehasonlítjuk Kniezsa (1938) XI. századi etnikai térképével, azt tapasztaljuk, hogy ezek a temetkezési helyek szinte csak a magyarok által lakott területekre korlátozódnak. A jelképes trepanáció — mint ez a nagyobb számú leletből, a hosszabb időbeli előfordulásból; ezáltal a nagyobb belső migrációból természetszerűleg következik — itt-ott olyan területeken is előfordul, ahol vegyes lakosságot tételezhetünk fel. Mindez arra utal, hogy a három gyakorlott, magas színvonalon végrehajtott művelet azonos ,.műhely" trepanátoraihoz köthető, melyek a magyar honfoglalással telepedhettek meg a Kárpát-medencében. Emellett 32