Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 2. (Berettyóújfalu, 1978)

NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - Az Osváth Pál emlékülés előadásai - Ujváry Zoltán: Osváth Pál és a folklór

Régi szép kézfogói szokásként említhetjük meg, hogy a jegyajándék kicserélésekor pogácsát is kapott a jegyes. Mesei motívum: az élet útjára induló szerencsés útjának szimbóluma. Az együvétartozás érzését fejezte ki, hogy a jegyesek egy tányérból ettek a mestergerenda alatt. Száz év alatt a lakodalom napjának áthelyezését figyelhetjük meg. Osváth Pál idejében a lakodalmat szerdai napon tartották. Azt megelőzte vasárnap este a csigacsinálás, amely gyakran lakodalomhoz hasonló mulatsággal fejeződött be. Említésre méltó még Osváth lakodalmi leírásából az álmenyasszony szerepe és a menyasszonytánc. A menyasszony kikérésekor nem a menyasszonyt adták ki a násznagynak, hanem női ruhába öltöztetett maszkírozott legényeket, vagy egy öregasszonyt vezettek elő a menyasszony helyett. Csak hosszas alkudozás után adták át a valódi menyasszonyt. E szokásban az Európa-szerte ismert FalscheBraut hagyomány körének emlékét találjuk meg. Az álmenyasszonnyal kapcsolatos szokás némely helyen még napjainkban is ismeretes 100 évvel ezelőtti funkcióval. Megváltozott azonban a menyasszonytánc szerepe. Osváth idejében a menyasszonytáncért kapott pénz a muzsikusokat illette. Javasolja Osváth Pál, hogy töröljék el a menyasszonytáncot, hiszen rettenetes munkát jelent a menyasszonynak minden jelenlevővel táncolni. Száz év múltán azt látjuk, hogy a menyaszszonytánc nemhogy elmaradt volna, hanem még ugyancsak központi szerepet kapott, sőt funkciója is teljesen megváltozott. A 15—20 ezer forintot hozó tánc komoly jelentőségű, s ma már senki sem gondol arra, hogy az összeg a muzsikusokat illeti. Az ifjúság társas életével kapcsolatban különböző játékokat említ Osváth Pál. Kár azonban, hogy néhány ma már alig gyűjthető hagyományt csak érint, így pl. szól a maskurásokról, s mint akiket mindenki ismer, általánosan elterjedettnek, vagy talán komolytalannak tekintve, a részletezését elhagyja. A népi drámára, a népi maszkokra vonatkozó ismereteinket pedig mily nagyszerű adatokkal tudta volna kiegészíteni! Ha Osváth könyvéből megemlítjük még a temetés hagyománykörével kapcsolatos adatokat, akkor lényegében kimerítettük a szokásokra vonatkozó témakört. A temetés szokásai lényegesen lassabban változnak, mint a népélet egyéb területére tartozó hagyományok, mint pl. a lakodalommal összefüggő szokások. Ebből következik, hogy a sárréti népi temetés hagyományos rendjén 100 év alatt alig történt változás. Az is inkább csak a tárgyi kellékekre vonatkozik, így pl. a sírjelekre, amiket Osváth idejében fából készítve pernyével feketítettek. Rendkívül becses adalék a sírj elekkel kapcsolatban, hogy a Sárréten az erőszakos halállal elhunytak sírjára vörös festékkel festett fej fát tettek. Osváth Pál munkásságában — megítélésünk szerint — folklorisztikai szempontból a mai kutató számára legbecsesebb adalékokat a helyi és történeti mondákra vonatkozó anyag nyújtja. Ezek folklorisztikai értékét különösen megemeli az, hogy a mai szóhagyományban alig-alig bukkannak elő hasonló adatok. Egy évszázad sokkal nagyobb változást eredményezett a prózai néphagyomány területén mint a szokások rendjén. A prózai folklorisztikai emlékeket Osváth Pál nem külön fejezetekben mutatja be. Erre ő nyilvánvalóan nem is gondolt, hiszen nem néprajzi munkát készített. A mondákkal, a szájhagyománybeli történetekkel a sárréti járás egyes helységeinek a bemutatását egészítette ki, illetőleg olyan eseményeket magyarázott velük, amelyekre okleveles adatokat nem talált, s így a népmondákra, a szájhagyományra támaszkodott. Ami e téren az ő munkájában a történettudomány :261