Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 2. (Berettyóújfalu, 1978)

NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - V. Szathmáry Ibolya: Szokások és hiedelmek a szerelmi élettől a keresztelőig a berettyóújfalui néphagyományban

fizetnek neki, ahogy gondolja. Elviszi az anya tejit vagy más rontást csinál. (S. M.). 4. Édesanyámmal történt meg: előre elígérkezett még terhes korában egy bábaasszonyhoz, de úgy alakult, hogy nem őt hívták a szüléshez segíteni. Négy napos volt a gyermek, amikor anyám úgy érezte, hogy valami nagyon nyomja a mellit, folytogatja. A gyerek meg nem evett, nem ivott, csak folyton sírt, a kis kezét meg összekulcsolva tartotta a mellin, nem lehetett azt onnan lebontani. Elvitték az orvoshoz, aki egyből azt kérdezte az anyámtul, hogy nem ígérkezett-e el egy másik bábaasszonynak korábban. El kellett a gyereket vinni ehhez a bábaasszonyhoz, aki kipólyálta a gyereket, a szájába tette a mutató ujját, s mint egy kulcsot, megforgatta benne. Attól kezdve a gyerek szopni kezdett. Ezután hazavitték, szederindát kellett neki főzni, kilenc napig benne füröszteni, keze is kinyílott. A bábaasszony egyedül vezette le a szülést. Ha közelben volt a szülő aszszony anyja, anyósa, férje, ők hozták be a meleg vizet, törölközőt, szappant. Ha nem volt segítség, mindent a bábaasszony csinált. A szülőnő általában az ágyban szült, olykor a földre fektették, de ennek semmiféle rituális hátterét nem ismertek. A köldökzsinórt a bábaasszony vágta el ollóval, akkor, amikor az már nem lüktetett. A köldökcsonkot ugyancsak ő szorította el csattal, és csak olyan esetben kötötte el pertlivel, ha nem bízott az anyában. Megtörtént ugyanis, hogy fürösztésnél a csatot levették és elfelejtették azt visszarakni, aminek az lett a következménye, hogy a gyerek elvérzett. A köldökzsinórt a vízzel együtt kidobták. A hiedelem szerint volt olyan is, hogy a bábaasszony többszörösen megcsomózta a köldökzsinórt és eltették azt egy üres üvegbe. Hétéves korában a lány kezébe adták, ha ki tudta oldani, ügyes, jó gazdaasszony lett belőle. A csecsemőt a megszületése után a bábaasszony meleg vízzel és szappannal lemosta a magzatmáztól, szemébe ecetsavas „pokolkő oldatot" cseppentett, steril, vizes vattával letörölgette. A szülésnél különösen nagy gondot fordítottak a méhlepényre vagy mására, ami ha a méhben maradt, súlyos betegséget okozhatott. Ha a méhlepény a szülést követő két órán belül nem vált le, egy nagyobb alakú befőttes üvegbe fúvattak a szülőnővel, s ha ez sem használt, orvosért küldtek. A mását vagy a toalettbe dobták vagy mélyen elásták. A hiedelem ugyanis azt tartja: ha a mását a kutyák megtalálják és megeszik, a gyermek nem fejlődik normálisan. A méhlepényből jósolni is tudtak: 1. Ha a mása sima, nincsenek rajta gubók vagy görcsök, nem lesz több gyermeke az asszonynak. 2. Ahány kis gubó van a másán, annyi gyereke születik még az asszonynak. A lány csecsemő kezére — rögtön a megszületése után — piros szalagot kötöttek. A szalagnak a hiedelem szerint az volt a szerepe, hogy elterelje a látogatók figyelmét. Ha ugyanis nem a gyerekre, hanem a szalagra néztek, nem tudták megrontani vagy szemmel megverni az újszülött csecsemőt. Napjainkban ennek a hiedelemnek a korábbi jelentéstartalma feledésbe merült, a szalagnak csupán díszítő funkciója lett. Ez utóbbit támasztja alá az is, hogy a szalagot csupán a lány csecsemő karjára kötik fel: „a lánygyermek kezére piros szalagot kötünk, hogy feldíszíccsük" — mondogatják. Az 1920-as évekig a csecsemőre ún. kéz- és lábruhát adtak. A vastag, széles, szalagszerű, fehér ruha végei pertliben végződtek. A ruhát a csecsemő karjára és lábára szorosan rátekerték, a pertlivel pedig megkötözték. Mindezzel az volt a cél, hogy a gyermek végtagjai egyenesen fejlődjenek. A kéz- és lábruhát hat hétig viselte az újszülött csecsemő. A bábaasszony a szülés után két órát még a szülőnő mellett maradt. Ha valami rendellenesség pl. vérzés jelentkezett, a fekvő anya és gyermeke segítsé228