Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 2. (Berettyóújfalu, 1978)

NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - V. Szathmáry Ibolya: Szokások és hiedelmek a szerelmi élettől a keresztelőig a berettyóújfalui néphagyományban

gère tudott lenni. A szülést követő tíz napig — komplikáltabb esetben egy hónapig — naponta kétszer, reggel és este jelent meg a gyermekágyasnál. Megfürösztötte a gyermeket, tisztába tette és kimosta a pelenkákat. A fürösztés mindenkor ott történt, ahol a gyermekágyas feküdt. Az első napokban az anyát is megfürösztötte „tetőtől-talpig". A bábaasszonyt a szülés levezetéséért és a szülés utáni gondozásért együtt fizették ki. A fizetséget a vagyoni állapothoz mérten kérték: a gazdagabb családoktól egy mázsa búzát, a szegényebbektől pedig fél mázsa búzát. Ha terményben nem tudták kifizetni a bábaasszonyt, pénzben is odaadhatták a búza árát. Emellett meg kellett adni mindazt, amit a bábaasszony megkívánt. Amikor a gyermekágyashoz ment, a mindenkori napszaknak megfelelő étellel, itallal fogadták. Ha valaki nem fizette ki a bábaasszony bérét, annak beteg lett a gyermeke, „állandóan sírt, mert a bábaasszony megrontotta". 1. Olykor nyomorékká is tehette a bábaasszony az újszülött gyermeket. 2. Megronthatta a gyermekágyas asszonyt is úgy, hogy elvitte a tejét vagy megnyomta. Ez utóbbi akkor jelentkezett, amikor aludt a gyermekágyas. Ügy érezte, mintha valami nyomná a mellit, mintha valami rátelepedett volna. Sem az újszülöttnek, sem a gyermekágyasnak nem volt mindaddig nyugta, míg ki nem fizették a bábaasszonyt. Kifizetés után a bábaasszony elment a gyermekágyas házhoz, ránézett a beteg gyermekre és az anyjára, megsimogatta őket, megszűnt a rontás. Hogy mindezeket elkerüljék, a szegényebb családok is igyekeztek összegyűjteni — rokonoktól, ismerősöktől — a bábaasszonynak járó búzát vagy pénzt. Mivel a születések nagyrésze otthon zajlott le — nemegyszer teljesen magára hagyatva hozta világra gyermekét a szülő nő, sok esetben pedig szakképzetlen segítség mellett —, gyakori volt a csecsemő elhalálozás. Sajnos nem egy szülés az anya életébe került. Az anya és csecsemő elhalálozás gyakori voltát mutatják a velük kapcsolatos hiedelmek nagy száma: 1. Ha a terhes asszony a szülésbe belehal, csak azután temetik el, ha a gyermek világra jött. 2. A viselős asszony addig nem hal meg, míg él benne a gyerek (S. M.). 3. A kisgyermeket odateszik a halott anya mellé, hogyha akarja, vigye magával. Ha a gyerek is meghal, együtt temetik el (S. M.). 4. A halott csecsemő mellé a koporsóba teszik a babakelengyét is. 5. Meghal a magzat, ha az anya a nagyobb gyermeket az új terhesség alatt is szoptatja (S. M.). 6. Ha a terhes asszony meghal és nem szüli el a gyermekét, a koporsóban kipukkan a hasa. Ilyenkor kelengyét is tesznek a koporsóba, ha szükség lesz rá, legyék (S. M.). 7. Az üszög olyan, hogy a gyermek megfeketedik a méhben. Rajtam is megtörtént. Mindegyre elájultam. Nem tudták, mi bajom. Aztán megszületett a kicsi, koromfekete, halott gyermek volt. Mindene megvolt, csak meg volt feketedve (S. M.). A koraszülött és a halva született gyereket házilag összebarkácsolt koporsóba tették. A koporsókészítés az apa feladata volt, ő is vitte ki a temetőbe. A halott csecsemőnek nem volt szabályos temetése, csupán a rokonság néhány tagja kísérte el utolsó útjára. Papot sem hivattak, külön sírhelye sem volt. Általában a nagyszülők sírja sarkába tették, ahol még külön fejfa sem jelölte ottlétét. A titkolt terhességből született, halott csecsemőt még a családja sem kísérte ki a temetőbe, hanem a temetőcsőszt kérték meg arra, hogy tegye bele valamelyik sírba, „vagy kaparja el valahol". Ha egy újszülött nagyon beteges volt, látták rajta, 229