Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 2. (Berettyóújfalu, 1978)

NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - V. Szathmáry Ibolya: Szokások és hiedelmek a szerelmi élettől a keresztelőig a berettyóújfalui néphagyományban

azon is az említett módszereket alkalmazták. „Volt még a bábaasszonyoknak valami bűvös kenőcsük, amivel el tudták indítani a vérzést. De hogy mi volt ez a csodakenőcs, azt nem árulták el." Mindig akadt egy-két bábaasszony, aki jó pénzért hajlandó volt a magzatelhajtásra annak ellenére, hogy a tiltott műtétet — ha kitudódott — szigorúan büntették. Bár a magzatelhajtás után fertőzést kapott asszonyok ritkán — esetleg a halálos ágyon — árulták el a műtétet végző bábaasszonyok nevét, mégis előbb-utóbb a bíróság elé kerültek, s 10—15 évre is elítélték őket. A bábaasszonyok a terhességmegszakításért — éppen a műtét kockázatos és tiltott volta miatt — nagyon sok pénzt kértek. Ha valaki pénzben nem tudott fizetni, „egy fűajj toll vagy olykor egy tehén volt a fizetség, továbbá meg kellett adni mindazt, amit a bábaasszony megkívánt: búzát, lisztet, tojást stb.". A férjes asszonyok körében ritkábban találkozunk magzatelhajtással, mivel családtervezés és születésszabályozás csupán a gazdagabb családok körében volt ismeretes. Hogy a családi vagyon szét ne szóródjon, ezekben a családokban egy, legfeljebb két gyermek születhetett. Nem volt ritka az egyetlen gyerek sem. Az utóbbi családokban az az óhaj, „hogy a családi vagyon ne mennyik szijjel" teljes egészében megvalósult. Ebben a társadalmi rétegben a születést tehát elsősorban a vagyon szabályozta. A gazdag családon belül a gyermekkérdésben döntő szava volt a lány anyósának. A vagyon együttmaradása érdekében nemcsak rábeszélte menyét a magzatelhajtásra, hanem maga is segítkezett benne. Ezekben a családokban szintén a vagyoni helyzet tette lehetővé azt, hogy a magzatelhajtásért a bábának járó pénzösszeget minden nehézség nélkül biztosítani tudták. „A jó gazdák meggondoltan cselekedtek. Okosan csinálták, védekeztek. Ha mégis kilátásban volt a gyerek, kivetették, mert volt rá pénzük". Ez a vélemény egyben utal a születésszabályozás egy másik, humánusabb módszerére, a védekezésre is, amivel már az 1920-as években találkozunk. A védőket, óvszereket Budapestről hozatták vagy helyben a patikából és a bábaasszonytól vásárolták meg. Ezekhez is elsősorban a gazdagabb családok jutottak, mivel „egy mázsa búza volt az ára, az olcsóbbakért egy vagy két fűalja párna árát kellett kifizetni". A védők készülhettek csontból, gumiból, alumíniumból, sőt aranyból is. Az utóbbiak számozottak voltak, Budapesten árulták azokat. Fogamzásgátló szerként ismerték az égetett timsót is, amiből golyókat gyúrtak össze, és azt vitték be a hüvelybe. A szegényebb családok körében egészen más volt a helyzet. Családtervezés egyáltalán nem volt. Egyik gyermek jött a másik után, s nem volt ritka az egy családon belüli 14—16 gyerek sem. Ezek a családok sokgyermekes családoknak számítottak. A családon belül mindegyik gyerek egyaránt kedves volt. A falu közvéleménye azonban már nem volt ilyen egységes a nagycsaládosok megítélésében. A többség ugyan nem illette elmarasztaló szavakkal a szülőket, „hiszen voltak elegen a faluban, gyakori volt a nagy család". A közvélemény egyrésze — elsősorban az egy-két gyermekes családok — szemrehányóan mondogatta: „Mir csináltad azt a sok gyereket! Szegíny asszony, csuda hogy bírja!" Az aszszony és a férje egyaránt megkapta az elmarasztaló szavakat. A nőre mondogatták: „Olyan vagy, mint egy házinyúl". A férfinak szólt: „Ki kék mán ezt herélni" vagy „Nem a felesége mellett, hanem felette fekszik". Berettyóújfaluban a házinyúl mellett a szaporaságnak egy sajátos szimbólumát alkották meg a következő szólás-mondásban: „Ez is olyan, mint az olá tehén". Ennek, a Berettyóújfaluban általánosan ismertté vált szólásnak az volt az értelme, hogy olyan szapora vagy, mint az oláh tehene, akinek egyik borja mellette, másik pedig már a hasában van. A történet, ahonnan a szólás ered, egy vásáron zajlott le. Egy oláh 222