Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 2. (Berettyóújfalu, 1978)
NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - Ácsné Dankó Éva: Emberi erővel történő teherhordás az Észak-bihari síkságon, a századforduló idején
Az ilyen kétrészes zsák közeli rokona az átalvető? A Nagyvárad körüli falvakból, a messzebb hegyvidékről errefelé járók, akik az új falusi és derecskei hetivásárra, országos vásárra jöttek, sokszor átalvetőben hozták a dolgaikat. De találkozhattak átalvetővel a Nagyváradra piacolók is. Ennek ellenére nem terjedt el általánosan az észak-bihari síkságon, csak Bedőn, Nagykerekiben, Kismarján, Nagylétán, Pocsajon ismerték és használták. De itt is szórványosan. Az átalvető egy szélből készült kettős végű kender- vagy gyapjúzsák volt. A tarisznyához hasonló csíkosán színezték. A nagyváradi piacokon, vásárokon lehetett leginkább venni, de elvétve saját maguk is készítettek. Az átalvetőt főleg a pásztorok szamár, ló hátára vetve, a két zsákrészt két oldalon lelógatva is használtátk. Atalvetős rendszerű volt az a közismert vállhordási forma, amikor két karikosarat füleiknél fogva összekötöttek és úgy vették vállra, hogy az egyik kosár a háton, a másik elől lógjon le a vállról. Ez volt a piacoló asszonyok általános teherhordási módja. 8 A vízhordófával történt vízhordás is vállas teherhordási forma volt. Kétféle vízhordófát készítettek és használtak : az egyvállas formát, amit az egyik vállon keresztbe téve vittek. Az egyensúlyozás kedvéért a vízhordófa elülső részét vagy az arról lecsüngő kötelet, láncot megfogták és lefelé húzták. Általánosabb volt az a vízhordófa, ami voltaképpen mindkét vállra, jobban mondva a nyakra készült. Az ilyen vízhordófát a vállakon keresztbe fektették és a két végét fogták le. A jobb fogás, a biztonságosabb hordás végett az ilyen nyaki vízhordófák ívesen hajlítottak voltak, soknak a nyaki része külön ki is volt faragva. 9 A háti hordás szoros kapcsolatban állt a vállon való hordással. Az olyan esetekben, amikor a vállra vett terhet hátul csüngetik, a hátnak fontos szerepe van a teherhordásban. Ilyen teherhordási formát sokat ismertek és gyakoroltak a századfordulón az észak-bihari síkságon. Más teherhordási formák és technikák ismertetése közben már az előzőekben is esett egyikről-másikról szó. A legegyszerűbb, mindenütt ismeretes háti hordási forma volt a zsákolás. A zsák aljára tették a kevés terhet (morzsolt kukoricát, korpát, árpát, dinnyét, tököt, de szopós vagy választási malacot is) és a zsák üresen maradt részével összefogva, a zsák nyakát esetleg meg is csavarva a terhet a hátukra vették és úgy vitték. A hátukon lelógó terhet a kezükkel vagy a kezeikkel tartották. A zsák száját fogták, a mell előtt lefelé húzták; belekapaszkodtak. Sárándon, Hajdúbagoson, Vértesen, Nagylétán, Pocsajban, Nagykerekiben a disznóperzseléshez használt szalmát kötéllel átkötve háton vitték ki a perzseléshez (egy hát szalma). 1 0 Ahol a kemencét szalmával fűtötték ott is hasonlóképpen háton hordták a szalmát a kemenceszájhoz. Csomóba kötve háton szállították a szénát, a gallyat, vesszőt, venyigét, ahogy erről eddig is volt már szó. Az észak-bihari síkságon is kialakultak és elterjedtek a háti hordás sajátos eszközei: a hátikosár, a puttony, a háti láda. A legjobb módú szülők iskolásgyerekei közül néhány már a századfordulón hátitáskát is hordott. A böjti kosarasok sok hátikosarat csináltak. Elterjedt forma volt az olyan, amelyiknek ovális deszkafeneke volt és csak az oldalfala készült vesszőből. Egyébként a hátikosár lapos, a hátra simuló olyan fedeles 7 Praznovszky Géza: Pásztorélet Nagyszalonta vidékén és az orosi pusztán. Néprajzi Értesítő XIX. évf. 1927. 6. és Paládi-Kovács Attila: Einige Bemerkungen über die Traggeräte der ungarischen Bauernschaft. In: Studia Ethnographica et Folkloristica in Honorem Béla Gunda. Műveltség és Hagyomány, XIII—XIV. 1971. 420—421. 8 K. Kovács László: A magyar népi közlekedés kutatása. (Bp. 1948.) és Erdész Sándor: Nyírség. (Bp. 1974.) 103—106. 9 Bátky Zs. i. m. 58. — Gráfik I. i. m. 52. — Paládi-Kovács A. i. m. 424—426. 10 Ecsedi István: Poros országutakon. (Debrecen, 1925.) 118—119. 205
