Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 2. (Berettyóújfalu, 1978)

NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - Ácsné Dankó Éva: Emberi erővel történő teherhordás az Észak-bihari síkságon, a századforduló idején

hely volt Derecske, Álmosd, Hencida, Berettyószentmárton. A szomszédos községek lakosai itt szerezték be a kívánt csemetét és rendszerint gyalog, vállon vitték haza ; Derecskéről a tépeiek, konyáriak. Álmosdról a bagamériak, kokadiak, Hencidáról az esztáriak, gáborjániak, Berettyószentmártonból a berettyóújfalusiak, szentpéterszegiek, mezőpeterdiek, váncsodiak. Az istálló eresze alatt fafogason tartott lajtorját, ha kellett valamire, Konyáron, Tépén, Hosszúpályiban, Hajdúbagoson és Sárándon vállon vitték a kívánt helyre és úgy is hozták vissza. Építkezéseknél a szálfákat, a léceket, rudakat ugyancsak vállon hordták, szállították a kívánt helyre. A vállon való hordásnak jellegzetes esetei voltak a munkaeszköz szállítások. A határba menet az ásót, a lapátot, a kapát, a kaszát, a gereblyét, a villát, a fejszét vállon vitték és munka után úgy is hozták vissza. Szokásban volt általában, hogy az ásó- vagy a kapanyélre fülénél fogva ráhúzták a vizeskorsót és úgy vitték ki vállon a mezőre maguknak a vizet. Konyáron, Tépén, Hajdúbagoson arra is emlékeznek, hogy a vállra vett ásó, kapa vagy villanyélre fülénél fogva rákötözték a vászontarisznyát és úgy vitték magukkal az élelmiszerüket. A kiürült vászontarisznyát nem üresen hozták haza, hanem megtöltötték, mikor mivel lehetett; tejes kukoricával, napraforgó tányérral, dinnyével, tökkel és ugyanúgy hozták vissza. A vállon való teherhordásnak legjellegzetesebb eszköze a zsák volt. Területünkön a századfordulón még több helyen szőttek zsákot (Derecske, Konyár, Esztár).

5 Az erősszálú kenderzsák sűrű szövésével liszt tartására és hordására is alkalmas volt. Hajdúbagos pedig egyenesen egy speciális zsákfajta készítésével vált a környéken híressé (bornyomózsák).

G A zsákot kétféleképpen vitték a vállon. Ha teli volt a zsák, degeszre volt tömve, úgy, hogy megállt a maga lábán, akkor mintha vastag szálfa lenne, keresztbe vették vállra és úgy vitték. Az ilyen degeszre tömött zsák általában súlyos volt, nehéz volt a cipelése, azaz amikor már fenn volt, akkor ment. A felvétel volt a nehéz. A nehéz zsákok vállravétele sok esetben segítséggel történt, de felvették magukban is. A két kézzel szorosan átfogott álló zsákot először a behajlított térdére emelte a teherhordó, majd onnan — kissé előre, a teher alá hajolva — rádűtötte a vállára. Aztán felegyenesedett és elindult a zsákkal a vállán. Gyakoribb volt és hosszabb utakra is használták a másik fajta zsákolást. Ez abban állt, hogy a zsákot nem töltötték meg egészen, de a szájánál kötötték el. A lazán álló zsákot kétrét vették és úgy dobták a vállukra. A súly a zsák két végébe, a teherhordó hátára és mellére lógott. Az ilyen fajta zsákhordás nemcsak azért volt jobb, mert könnyebb volt, hanem azért is, mert biztonságosabb volt; a zsák biztonságosan állt a vállon, nem ingott, mozgott. A biztonságot csak az fokozta, ha a zsákot a közepén megcsavarták és úgy vették vállra. Az ilyen fajta zsákhordásnál az egyensúly miatt vigyázni kellett arra, hogy a zsák két fele egyenlő súlyú legyen, az egyik zsákvég ne húzza le a másikat. Olyan esetekben, amikor az egyik — rendszerint az elülső — zsákrész könnyebb volt, az egyensúly biztosítása végett két kézzel akár elől, akár hátul alányúltak a zsáknak és kissé megemelték. Hajdúbagoson, Monostorpályiban, Vértesen, de Konyáron is az elülső, könnyebb zsákvégre ráakasztottak egy teli kosarat is és úgy vitték a zsákot. De az is előfordult, sőt nagyon is általános volt, hogy külön súlyt nem kötöttek az elülső könnyebb zsákvégre, hanem mindkét kézzel megfogták és belekapaszkodva húzták lefelé a terhet. 5 Nagy István: i. m. 160. 6 Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. (Pest, 1851.) I. köt. 66. 204