Héthy Zoltán szerk.: Bihari Múzeum Évkönyve 1. (Berettyóújfalu, 1976)

NÉPRAJZ - VOLKSKUNDE - Varga Gyula: A legeltető állattartás kutatásának néhány kérdése (Uradalmi vándorpásztorkodás)

nyire egyedül őrizte. Adatközlőm tudomása szerint a sertéskondák mellé mindig fogadtak egy-két bojtárt. A juhász - természetesen - magával vitte puli kutyáját is. Itt azonban a kis puliknak nem sok hasznát vehették, mert féltek az idegenben, a farkasok elől meg egyenesen elmenekültek. Ezért az itteni uradalomban nagytestű, tarka kutyákat is adtak a juhászoknak, amelyek szembeszálltak a farkasokkal. A telelés lényegében 4-6 hétig tartott. Ezalatt a juhásznak nem sok dolga volt. Ha a tél engedte, naponta megjáratták a juhokat s azok próbáltak az avar közt ehető zöld füvet, makkot találni. Ha nagy hó volt, akkor egész nap a karámban maradtak. A szükséghez mérten naponta egyszer-kétszer a karám mellett előre elkészített boglyákból szénát szórtak a földre. Igaz, ennek egy része kárba veszett, mert a juhok beletaposták a földbe, de az elhullatott trágyával együtt bizonyos védőréteg halmozódott fel, mely a legnagyobb hidegben valamiféle meleget biztosított. Február második felében, de legkésőbb március elején, mikor elolvadt a hó, ismét kiadták a juhásznak az útlevelet s az kezdte a nyájat hajtani hazafele. Kb. Június végére, nyírás idejére érkeztek haza s a nyarat itt, a várhelyi pusztán töltötték. Itt lakott a pásztor családja az uradalmi cselédlakásokban. Szóval ez volt az otthona, holott az évnek kisebb részét töltötte itt el. A feleség s a gyerekek az uradalomban házkörüli napszámos munkát végeztek. A cselédház körül maguk is kis majorságot igyekeztek kialakítani. Mindig volt baromfiuk, legtöbbször egy-két hízó disznót is tartottak. Arra törekedtek, hogy egyszer juhot vásárolva egyéni gazdaságot alakíthassanak ki. (Ez később be is következett.) Az adatközlő szerint teljesen hasonló módon tartották állataikat más délbihari uradalomban is, csak más volt a hajtások útvonala. így pl. a Bethlen grófok Erdély felé, a Bihar hegység védettebb lankáira hajtották a juhokat és disznókat teleltetni, az utóbbiakat makkoltatni. Azt a pásztorkodási formát, amikor a nyájakat egy hosszabb, de meghatározott útvonalon, a különböző évszakok adottságait kihasználva legeltették, a szakirodalom transzhumáció néven ismeri. A transzhumációnak természetszerűleg számtalan variációját ismerjük s ezek valamelyike történeti vagy recens anyagban a világ legkülönbözőbb részén felbukkan. A bennünket közelebbről érintő Közép- és Kelet-Európában legtöbb adatunk a Balkán, a Kárpátok és Erdély területéről van. Az itteni hegyes vidékek pásztorai a nyári és téli legelők között néha több száz kilométeres utakat vándoroltak. A Déli-, Dél-keleti Kárpátokból pl. Moldva-Havasalföldre, az Alduna tájára, Közép- és KeletErdélyből pedig az Alföldre jártak a pásztorok teleltetni. A Kárpátok vonulatán néha földrajzilag nem is mindig indokolható meggondolásból a pásztorok vándorlása évszázadok óta folyik s miután e pásztorok egy része vlach módra adózott, azaz bárányaik után nem decimát, hanem tretinát kellett fizetnie, sokan azonosították őket a román nemzetiségű pásztorokkal. A vlach kérdés elvileg már tisztázódott s tudjuk, hogy nem nemzetiségi, hanem egy adóztatási formával állunk itt szemben, bár éppen ezért még több részletkérdés vár megvilágításra.

1 1 Takáts Sándor: Régi pásztornépünk élete. II. A sztrongálás. Rajzok a török világból. II. (Bp. 1915.) 295-318. és IV. Vándorló pásztorok, uo. 332-343; Vehess Endre: Erdélyiek legeltetése Moldva-Havasalföldjében. Magyar Gazdák Szemléje XXXIII. ért. (1928.) 162-178., 209-228., 289-308; Földes László: A juhtartás típusai és építményei a Kárpát-medencében. Néprajzi Közlemények II. ért. (1957) 149-156; Balogh István: Néhány adat a magyar juhatenyésztés múltjához. DMÉ. 1937. 119-123; Béres András: 268