Almási Tibor: Egy ember, egy gyűjtemény (Győr, 1998)

A gyűjtemény

Vajda Lajos. Mappa XX. gyűjtés, a nagy elhatározások és változások korszaka volt. "Törekvéseink arra irányultak - írta Vajda egy 1936-os sokat idézett levelében -, hogy egy sajátos középeurópai művészetet alakítsunk ki a két nagy európai centrum /francia és orosz/ behatásain keresztül..., össze akarjuk forrasztani azt, ami a két póluson kulturálisan /művészetben/ a kétfajta európai embertípus kifejeződését jelenti..."

4

7 A cél, amit maguk elé tűztek egyetemes értéket teremteni autochton hagyományokra támaszkodva - nagyratörő volt. Hogy e buktatókkal teli kísérlet végül mégis sikerrel járt, abban fontos szerep jutott Szentendre varázslatos architektúrájának, az ott élő, több nemzetiséghez tartozó közösségek életmódjának, szokásainak, hiedelemvilágának, sőt hétköznapi tárgykultúrájának is. Ezekből a forrásokból táplálkozott, erre az alapra építkezett Vajda Lajos - ahogy maga definiálta konstruktív-szürreális sematikájú művészete, melynek lényegi vonása a redukált, jellé egyszerűsített, nemegyszer jelképekkel "dúsított" formavilág. A szentendrei hatás megmutatkozott nem csupán Vajda tájelemeket megörökítő kompozícióin, de a pravoszláv ikonfestés hagyományait értékesítő arcképeken is. Portréin - és erre jó példa a Patkó gyűjtemény őrizte Önarckép - Vajda Lajost nem a külsőségek megragadása, de nem is a mélyreható pszichológiai jellemrajz elkészítése érdekelte, hanem a kettőnek valamiféle ötvözete, aminek nyomán eltűnik az ember mint egyed, és helyette az ember mint totalitás lép elő, jelenik meg. A sors Arnos Imrének sem adományozott sokkal több időt, mint Vajda Lajosnak. Csakhogy míg ez utóbbinak az életét a nyomor, a