G. Szende Katalin – Szabó Péter szerk.: A magyar iskola első évszázadai = Die Ersten Jahrhunderte des Schulwesens in Ungarn : 996-1526 (Győr, 1996)

TANULMÁNYOK - Heckenast Gusztáv: Kézművesképzés a középkori Magyarországon

Heckenast Gusztáv Kézművesképzés a középkori Magyarországon anultuk az iskolában, hogy régen a kézművesek szakmánként céhekbe szerveződtek, aki kézműves akart lenni, elszegődött egy mesterhez inasnak, néhány évi inaskodás után „felszabadult", legény lett, ezután „vándorolt", más városokban, gyakran külföldön tökéletesítette mesterségbeli tudását, majd hazatért, s ha a céh befogadta, a „mesterremek" elkészítése után mester lett. Ez a rendszer Magyarországon a 14. század második felétől kezdve honosodott meg, s 1872-ig, a céhek eltörléséig volt érvényben. A kézművesek képzésének ez a sematikus modellje lényegében meg is felel a történeti valóságnak. Nem felel azonban arra a kérdésre, hogy hogyan történt a kézművesképzés a céhek megjelenése előtti időkben, arra sem, hogy hogyan képezték a kézműveseket ott, ahol nem voltak céhek, pl. falun, és természetesen nem tér ki a céhen belüli képzés részleteire sem. A bőséges céhtörténeti irodalom — legűjabb szakbibiliográfiánk a „Kézművesipari, céhtörténeti művek" címszó alá 888 tételt válogatott össze

1 — nem ad felvilágosítást ezekre a kérdésekre, az összefoglaló munkák

2 a rendszer egészét ismertetik, elsősorban újkori anyag alapján. A kézművesek képzésének a 18. század végén megjelenő ipari rajziskoláktól eltekintve nincs speciális szakirodalma. Középkori kézművesiparunkkal összefoglaló igénnyel két maradandó értékű munka foglalkozik: Lederer Emma tanulmánya

3 a szabad kézműves-réteg eredetét és összetevőit tisztázza, Szűcs Jenő könyve

4 pedig a kialakuló céhrendszer működését mutatja be átfogó gazdaság- és társadalomtörténeti keretek között. A kézművesek képzésével egyikük sem foglalkozik. Ha tehát meg akarjuk világítani, hogy milyen volt a kézművesképzés a középkorban, a forrásokig kell visszamennünk. Legfontosabb forrásaink a középkorból fennmaradt céhlevelek. Közülük a kiadottakat vettem figyelembe, abban a reményben, hogy a kiadatlanok az összképen nem sokat változtanának. És előre kell bocsátanom, hogy a rendelkezésünkre álló céhlevelek közül alig néhány érinti a képzésre vonatkozó szabályokat. Legrégibb céheink a 14. század második felében alakultak, a céhrendszer Magyarországon a 15. század folyamán terjedt el. De mi volt azelőtt? Nyilvánvaló, hogy a honfoglaló magyaroknak is voltak kézműveseik, mint ahogy az itt talált népek sem élhettek kézművesek nélkül. Milyen kézművességünk volt a honfoglalástól a céhek elterjedéséig eltelt közel félezer évben? Árpád-kori okleveleinkből és korai helyneveinkből kitűnik, hogy voltak ácsok, bocsárok (azaz kádárok), csatárok (azaz pajzsgyártók), esztergályosok, fazekasok illetve gerencsérek, fonók-szövők, takácsok, mecsérek (azaz kardverők), molnárok, ötvösök, tímárok, és különösen nagy számban kovácsok.

5 Mindezek szolgálónépek voltak. „Szolgálónépeken ... azokat a különféle szolgálatra és szolgáltatásra kötelezett udvari népelemeket értjük, amelyek a természeti gazdálkodás viszonyai között egy-egy udvar sokféle szükségletét ellátták."

6 Úgy kell elképzelnünk őket, mint önálló és önellátó parasztcsaládokat, amelyek uruknak, a királynak, az egyháznak vagy egy magánföldesürnak bizonyos kézművesipari szolgáltatással tartoztak. Hogy hogyan sajátították e a szolgáltatáshoz szükséges ismereteket, arról forrásaink nem szólnak, képzelőerőnkre és logikánkra vagyunk utalva. Fel kell tennünk, hogy uruk azoktól kívánt ács-, kovács-, tímár, vagy bármilyen más kézműves munkát, akik erre alkalmasak voltak. A szakmai képzést pedig nem képzelhetjük másképpen, mint családi (vagy ahhoz nagyon hasonló) keretek között. Ha egy település népe vagy annak nagy része valamilyen kézműves munkára volt kötelezve, a felnövő generáció az apáktól tanulta meg, mástól nem is nagyon tanulhatta a mesterséget. És a mesterség űzése nem mai fogalmaink szerinti főfoglalkozás volt, hanem mellékfoglalkozás, amit az uruk kívánt meg tőlük. A szolgálónépi rendszer korlátai nyilvánvalóak: azt lehetett megtanulni, amit már az apák is tudtak. A fejlődés lehetőségei rendkívül behatároltak. Nem is feleltek meg a társadalom egyre növekvő igényeinek: a rendszer a 13- század folyamán elhalt. Az urak szolgálónépeik kézművesipari szolgáltatásait mezőgazdasági jellegű szolgáltatásokká alakították át. Mintegy száz éves átmeneti korszak következett. Megjelennek a születő városokban a szabad iparosok, immár nem szolgáltatók, hanem árutermelők, de az átalakulás részleteiről szinte semmit nem tudunk. Csak annyi nyilvánvaló, hogy — ügy nagyjából a tatárjárás óta — már nem a szolgálónépek falvai, hanem a városok lakói állítják elő a kézműves termékeket. Ezzel a kézművesipar lokálisan és minőségileg is kettéválik. „A városban iparral mint elsőrendű jöve93