G. Szende Katalin – Szabó Péter szerk.: A magyar iskola első évszázadai = Die Ersten Jahrhunderte des Schulwesens in Ungarn : 996-1526 (Győr, 1996)

TANULMÁNYOK - Heckenast Gusztáv: Kézművesképzés a középkori Magyarországon

HECKENAST GUSZTÁV delmi ággal foglalkozó kézművesek éltek: legényeikkel naponta, rendszeresen a piac számára készítették cikkeiket; a falvakban olyan 'iparosokról' van szó, akik jobbágyok, telküket művelik, gabonát termelnek, s csak mellékesen, esetlegesen űzik az ipart."

7 A képzés jellege a falvakban nem változhatott: családi keretek között képzelhetjük csak. A városokban viszont a kézművesek képzése intézményesült a céhek között, szabályozottá és ellenőrizhetővé vált, de — mivel jobbat nem tudtak kitalálni — megmaradt az addigi családi formában. Létrejött a céhek három szintű — mester, legény, inas — belső hierarchiája, de általában a legények is, az inasok pedig mindenképpen a mester családjában éltek, ott laktak és ott étkeztek.

8 Jelenkori élettapasztalataink alapján feltételeznők, hogy törvény vagy országos érvényű rendelet szabályozta a képzés üj módját. Erről azonban szó sem volt. Az egyes céhek a maguk speciális szükségletei és lehetőségei szerint alakították ki belső szabályaikat, s ezeket általában a városi vezetőséggel erősítették meg. Egyedülálló négy erdélyi szász város, Nagyszeben, Segesvár, Szászsebes és Szászváros céheinek 1376-ban kelt közös céhszabályzata, de ebben is különbözőek az egyes szakmákra vonatkozó rendelkezések.

9 Mégis, a részletek szinte áttekinthetetlen változatossága ellenére, a lényeg formalizálható számunkra.

1

0 Aki kézműves akart lenni, vagy talán pontosabb — gyerekekről lévén szó —, ha azt mondjuk, akit szülei kézművesnek szántak, jelentkezett valamely céhnél vagy céhmesternél. Ekkor igazolnia kellett, hogy törvényes házasságból született

1

1 és céhenként változó felvételi díjat, általában 1-2 forintot, néhány font viaszt, néhol még néhány veder bort is kellett fizetnie a céhnek. Csak fiúk lehettek inasok, lány nem mehetett kézművesnek.

1

2 A mesternek joga volt próbaidőt kikötni, ami alatt eldőlt, hogy alkalmas-e a jelentkező arra a szakmára, de ez nem lehetett több két, legfeljebb négy hétnél. Ezután a jelentkező inas lett, beköltözött a mester házába, s a mester családfői hatalma alá került. Tanulta a szakmát, de nem vonhatta ki magát semmi munkából, amire a mester háztartásában szükség volt.

1

3 A tanításért nem fizetett, ruházatáról és ellátásáról a mester gondoskodott. Az inasévek száma céhenként más és más volt, általában 3-4 év, de vannak példáink kevesebbről, 12 évről, és többről, 5 évről is. Megfigyelhető, hogy a 15. század folyamán növekszik az előírt inasévek száma.

1

4 Nyilvánvaló, hogy nem a mesterség megtanulása követelt több időt, az inasidő mindenképpen hosszabb volt az ehhez szükségesnél. Bizonyság erre egyrészt az, hogy a mesterek fiaitól általában feleanynyi inasévet követeltek csak meg, mint másoktól,

15 másrészt az ún. „pénzes inas", aki fizetett a mesternek a tanításért, s ezért egy évvel hamarabb felszabadult.

1" Az inast inaséveinek kitöltése után mestere „felszabadította" és bizonyítványt adott neki arról, hogy megtanulta a mesterséget.

1

7 Az erről szóló írást is be kellett mutatni, amikor egy kézműves legény más mesterhez szegődött el, vagy a céhbe való felvételért folyamodott. Aki nem céhmesternél, hanem falusi iparosnál, kontárnál tanult, ki volt zárva a céhes hierarchiából.

1

8 A felszabadult inas céhlegény lett, munkaidejével most már bizonyos mértékig szabadon rendelkezhetett, munkájáért bért kapott, de továbbra is a mester háztartásához tartozott, ott lakott és ott étkezett.

1

9 Az előírások betartásával — általában 2 hét, nagy ünnepek előtt 4 hét volt a felmondási idő

2

0 — más mesterhez is elszegődhetett. Az inasévek száma pontosan meg volt szabva, a legényéveké nem. Céhlegény addig maradt valaki, amíg nem sikerült mesterré lennie, vagy amíg meg nem halt.

2

1 Minthogy már nem volt egy mesterhez kötve, idegenben is szerencsét próbálhatott: ehhez erkölcsös életét, jó magaviseletét tanúsító bizonyítványra volt szüksége.

2

2 A céhlegény és a vándorlás történeti tudatunkban szorosan összetartozó fogalmak. Ám legrégibb céhleveleinkben nyoma sincs a legények vándorlásának. Mindenesetre különbséget kell tennünk az elköltözés, helyváltoztatás és a szakmai továbbképzést célzó vándorlás között. Itt most az utóbbiról lesz szó. Úgy látszik, hogy a kézműves legények vándorlása (a szó későbbi értelmében) eredetileg a 15. század folyamán lassan kialakuló szokás volt, s csak elvétve lett követelmény. Szórványadatokból tudjuk, hogy „bécsi tímárlegények Budára, Kassára járnak rendszeresen a szakma kitanulására",

2

3 és „bécsi kézműveslegények jönnek Pozsonyba, Budára, Kassára, budaiak találhatók Bécsben, Pozsonyban",

2

4 a kassai barchentkészítő céh 1461. évi statutumai intézkednek arra az esetre, ha „ein geselle queme gewandert" és megengedik a mestereknek, hogy ha akarják, taníthatják őket.

2

5 Nyilvánvaló, hogy ez, az idegen mesterektől való tanulás volt a vándorlás kézzelfogható célja és legnagyobb haszna. Bizonyos az is, hogy a világot járt céhlegény látóköre kiszélesedett, műveltsége gyarapodott. De alighanem igaza van Röslernek, amikor a vándoroltatásnak egy rejtett harmadik céljára is utal: hátha megtelepszik idegenben a legény és nem növeli az otthoni konkurrenciát.

2

6 Könnyen lehet, hogy a forrásfeltárás egyenetlenségei miatt tűnik úgy, hogy a magyarországi városok között Sopron céhei tették legkorábban kötelezővé a vándorlást. A német szabók 1477. évi szabályai még csak azt mondják ki, hogy négy héttel karácsony, húsvét és pünkösd előtt a legény ne induljon már vándorútra, a takácsok viszont 1524-ben két évi vándorlást tettek kötelezővé.

2

7 És meglepően korai a susztereknek az az 1447. évi előírása, hogy ha egy mesterjelölt remeklését nem fogadják el, akkor az illetőnek újból vándorolni kell.

2

8 Sopronon kívül csak 94