G. Szende Katalin – Szabó Péter szerk.: A magyar iskola első évszázadai = Die Ersten Jahrhunderte des Schulwesens in Ungarn : 996-1526 (Győr, 1996)
TANULMÁNYOK - Heckenast Gusztáv: Kézművesképzés a középkori Magyarországon
KÉZMŰVESKÉPZÉS A KÖZÉPKORI MAGYARORSZÁGON Nagyszebenből ismerek a vándorlásra kötelező előírást 1512-ből a tímároknál. 2 9 Kétségtelennek látszik, hogy a kötelező vándorlás szórványos késő középkori kezdetek után újkori fejlemény. Miután a kézműves inasévei alatt megtanulta a mesterségét, legény korában az önkéntes vagy kötelező vándorlás során tökéletesítette tudását, a mesterré válás küszöbére érkezett. A céhmesterré válás feltételeit bőségesen részletezik a céhlevelek, kimerítően ismertetik a céhtörténeti munkák. Minket most csak a szakképzettséggel kapcsolatos követelmények érdekelnek. Igazolni kellett az egykori mester bizonyítványával az inasévek szabályos és eredményes kitöltését és kézzelfogható bizonyságát kellett adni a mesterségbeli tudásnak a mesterremek elkészítésével. A leendő mesternek általában egy évet adtak a remek elkészítésére, s a jelölt nem vehetett igénybe idegen segítséget. De mit kellett tudni elkészíteni, vagyis mit kellett megtanulni az inas- és legényévek alatt? Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy több későközépkori céh is meghatározta a maga szükséges szakmai követelméyeit. A kassai szabók 1457. évi szabályai szerint az lehetett mester náluk, aki tudott parasztnak szántáshoz való ruhát, papnak miseruhát, lovagi, polgári öltözetet, kisasszonynak tánchoz való ruhát, szerzetesnek reverendát készíteni, sátort varrni két gombbal, nyeregtakarót, és minden, az országban szokásos viseletet. 3 0 A pozsonyi szabók 1459-ben és a nagyszebeniek 1485-ben a szabászatban való jártassságot firtatták, meg kellett tudni mondani, hogy különböző öltözetekhez hány rőf anyagra van szükség, s ezeket el is kellett készíteni. 3 1 A kassai vargáknak a 15. század végén nyolc pár különböző fajta saru és egy pár kapcsos csizma elkészítésével kellett remekelni, 3 2 a lakatosok, sarkantyúsok, páncélgyártók és csiszárok egyesült céhe 1461ben három-három redmekdarabot kívánt, mindenkitől a maga szakmájában. 3 3 Az erszénygyártók 1439ben három erszényt, 3 4 a nyergesek l46l-ben négy különféle nyerget készíttettek a jelölttel. 3 5 A kolozsvári fazekas céh 1523-ban kilenc akós boroskorsót, négy akós tejesfazekat, mákőrlő tálat, „rózsás" és „cipellős" festett kerámiát kívánt, 3 6 Nagyszebenben a bognár céh 1490-ben egy jó szekeret, a kovács céh 1514-ben kaszát, kapát, fejszét és serpenyőt. A festők 1520-ban egy rőf magas, lazúrkővel díszített és aranyozott Szűz Mária képpel remekelhettek, és érteniök kellett az úvegfestéshez is. 3 7 A kolozsvári ötvösök 1473- évi szabályzata szerint nem lehet mester, aki nem tud címeres pajzsot készíteni, címert vésni, serleget kívül-belül megmunkálni, aranygyűrűt készíteni és drágakövekkel kirakni, de a szabályzat egy további pontjából kiderül, hogy mindezt már ahhoz is tudni kellett, hogy legény lehessen valaki. 3 8 A nagyszebeni ötvösök 1494-ben beérték egy serleggel, egy- vagy két ékköves aranygyűrűvel és egy kanállal. 3 9 Ennyit tudunk középkori kézművesképzésünk rendszeréről és tananyagáról. JEGYZETEK 1. Magyarország kézművesipartörténetének válogatott bibliográfiája. Szerkesztette Domonkos Ottó—Nagybákay Péter. MTA Néprajzi Kutatóintézet, Budapest 1992. 62—115. 2. Általános igényű, de már megjelenésekor elavult összefoglalás: Szádeczky Lajos, Iparfejlődés és a czéhek története Magyarországon. I—II. Budapest 1913- Korszerű, regionalitásuk ellenére országos áttekintésben is jól hasznosítható feldolgozások: Nagybákay Péter, Céhek, céhemlékek Veszprém megyében. Veszprém 1971; A céhes élet Erdélyben. Válogatta, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Kovách Géza és Binder Pál. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1981. 5—56. 3. Lederer Emma, A legrégibb magyar iparososztály kialakulása. Századok 61—62 (1927—1928) 492—528, 633—645. 4. Szűcs Jenő, Városok és kézművessség a XV. századi Magyarországon. „Művelt Nép" Tudományos és Ismeretterjesztő Kiadó, Budapest 1955. 5- Heckenast Gusztáv, Fejedelmi (királyi) szolgálónépek a korai Árpád-korban. Budapest 1970. (Értekezések a történeti tudományok köréből. 53-); Györffy György, Az Árpád-kori szolgálónépek kérdéséhez. Történelmi Szemle 15 (1972) 261—320. 6. Györffy i. m. 261. 7. Szűcs i. m. 95. 8. A nagyszebeni céhek középkori iratanyaga alapján készült sok tekintetben országos érvényű feldolgozás: Rudolf Rosier, Beitrag zur Geschichte des Zunftwesens. Älteres Zunftwesen in Hermannstadt bis zum Jahre 1526. Hermannstadt 1912. 9. Szádeczky Lajos magyar fordításában legutóbb: A céhes élet Erdélyben i. m. 57—65. 10. Nem akarom ezt az ismertetést jegyzetek tömegével terhelni, ezért forrásra csak ott hivatkozom, ahol ez indokoltnak tűnik, s akkor is beérem egy-egy példával. Általánosságban utalok Rosier i. m. „Werdegang eines zünftigen Meisters" c. fejezetére, 51—72. 11. Egy ilyen születési bizonyítványt közöl a 15. század elejéről Szádeczky i. m. II.köt. 27. 12. Rosier i. m. 52. — Pozsonyban a péklegények 1433- évi és a vargalegények 1516. évi szabályzata szerint ezekben a Bruderschaftokban női tagok is voltak, de kérdés, hogy dolgoztak-e vagy csak az egyházi szertartásokban vettek részt. Király János, Pozsony város joga a középkorban. Budapest 1894. 428. ill. 191. 13. Meltzl Oszkár, Az erdélyi szászok ipara és kereskedelme a XIV. és XV. században. Századok 26 (1892) 648. 14. Bácskai Vera, Magyar mezővárosok a XV. században. Budapest 1965. (Értekezések a történeti tudományok köréből. 37.) 57—58. 15- A céhes élet Erdélyben i. m. 7395
