G. Szende Katalin – Szabó Péter szerk.: A magyar iskola első évszázadai = Die Ersten Jahrhunderte des Schulwesens in Ungarn : 996-1526 (Győr, 1996)

TANULMÁNYOK - Mészáros István: Hat évszázad iskolái a Kárpát-medencében

MÉSZÁROS ISTVÁN Polgárok és mesterek A Kárpát-medence számos települése a 13- századtól — szerencsés okok következtében — a városi irányú fejlődés terén jelentős előrehaladást ért el. Sok városunk volt már ekkor, amelyek nagy tekintélyt vívtak ki maguknak a hazai társadalomban. Lakosaik, főként iparosaik, kereskedőik tisztviselőik kellő jólétet teremtettek maguknak, szép plébániatemplomot, városházát, lakóházakat építettek, városfalakat emeltek, utakat köveztek, gazdag helyi ipart, kereskedelmet, piacot teremtettek. Mindezek révén a 14. századtól különféle uralkodói privilégiumokat szereztek maguknak. Vajon mit tanultak, milyen iskolát jártak gyermekkorukban 14—16. századi hazai városaink kőfaragói, kovácsai, pékjei, szabói, ötvösei, szűcsei, s többi iparosai? S a kereskedők? S a városházán a polgárok ügyeit intéző tisztviselők? S a tanácsnokok, polgármesterek? A magyar neveléstörténet első hat évszázadának harmadik vonulatát — a klerikusképzés, valamint a lovagi nevelés mellett — a városi-polgári iskolázás képviselte. Hazánk jelesebb városaiban a 14. században jelentek meg az első céhek, mint érdekvédelmi társulások. Igényes, szakszerű munkára kötelezte őket a várostól kapott céhlevél, ezért gondosan ügyeltek termékeik minőségére. A céh-iratok elsősorban ezt, a termelés minőségi vonatkozásait hangsúlyozták és részletezték. Tulajdonképpen ez tette szükségessé a céhbeli oktatás megszervezését. A 10-12 éves fiú mint inas kezdte céhbeli tanulását, majd néhány évi munka után felszabadították: legény lett belőle. A céhes képzés alapvető célja az volt, hogy ezalatt a növendék a teljes szakmát sajátítsa el, s közben olyan jellemvonásokat, erkölcsi tulajdonságokat alakítson ki magában, amelyek szükségesek a nyugodt, egyenletes munkavégzéshez. A céhbeli szakmatanulás folyamatában a szakismeretek elmélyítésére, szélesebb körű tapasztalatok szerzésére szolgált a 2-3 esztendeig tartó „vándorlás" vagyis idegen városokban való munkavégzés, amelyet minden legény köteles volt teljesíteni. Világot látva, sok új szakmai eljárást, munkamódszert ismert meg a tanulásra kész ifjú, s szerzett tapasztalataival tökéletesítette magát mesterségében. Legtöbbje eközben életrevalóvá, edzetté, leleményessé vált. Látókörét kitágítva, ismereteket gyűjtve valójában ekkor lett a világ dolgaiban járatos, művelt polgárrá. Majd véget ért ez az időszak is: a legény elkészítette vizsgamunkáját: a remeket, s ennek elfogadás után a céhmesterek — ünnepélyes lakoma közepette — maguk közé fogadták, mint teljes jogú céhmestert. A 8-10 esztendős szakmatanulás ezzel véget ért. A legtöbb szakmában az inasnak jelentkező fiúnak ismernie kellett a betűket, a számokat; tisztában kellett lennie az olvasás, írás, számolás alapelemeivel. Egyes iparágakban ekkoriban a különféle feljegyzések, számítások, tervezetek készítése mindinkább hozzátartozott a mesterek munkájához. Ezért a főbb céhekben elengedhetetlenné vált az elemi ismeretek-készségek tudása, hiszen lehetetlen lett volna például a remek elkészítése a betűk, számok ismerete, tervrajzok, jegyzetek összeállítása, számolási műveletek nélkül. A különféle mintakönyvek, szabályzatok forgatása állandóan szükséges volt legénynek, mesternek egyaránt. Sokféle más hatás mellett ez is közrejátszott abban, hogy a 15- század folyamán a városi kézművesmesterek körében feléledt az olvasási igény. Sopron polgárai közül például Malczer Klaus a közkedvelt középkori elbeszélés-gyűjteményt, a Gesta Romanorumot, valamint a Nagy Sándor-regényt olvasta. Stadel Mihály kádár végrendeletében könyveiről is intézkedett, ezek egyikét „az én legkedvesebb könyvem"-nek nevezte. Mautter Miklós könyvtára ezekből állt: „6 könyv, 1 biblia, 3 prédikációs könyv, 2 kalendárium és kis könyvecske". A 15. században egyre szélesebb körűvé vált a céhtagok írástudása is. Számtalan nyugta, elszámolás, jegyzék maradt fenn ezekből az időkből iparosmesterek kezeírásával a városok irattáraiban, sokuk saját kezű aláírása olvasható az egykorú iratokon. A 15—16. században a Kárpát-medence városainak iparosai, kereskedőinek, polgárainak jórésze tudott anyanyelvén olvasni, írni. Munkájuk végzése közben jól forgatták a tollat, és értően eligazodtak a könyvek lapjain is. De hol tanult meg olvasni-írni a céhbe készülő fiú ebben az időben? Királyi városok és mezővárosok plébániatemploma mellett levő plébániai iskolában, ahol az iskolarektor oktatta számukra az elemi ismereteket-készségeket. Ezeket néhány év alatt elsajátítva otthagyták az iskolát és beiratkoztak a céhbe. Olvasás-, írás- és számoláskészségük azután tulajdonképpen ott a gyakorlatban, a konkrét munkafeladatokkal szoros kapcsolatban szilárdult meg, eközben vált szakmai tudásuk kihagyhatatlan részévé. A városi-plébániai iskola vezető tanárának — vagyis rektorának — az is kötelessége volt, hogy a latin nyelvtant, itt-ott a diktámen és a komputusz elemeit megtanítsa azoknak a nagyobb fiúknak akiknek jórésze — a városban maradva — tisztviselő-polgár lett. Az iskolarektor a latin nyelv oktatása során természetesen bőven használta a városi lakosság anyanyelvét is. Az iskolarektor mindegyik városban tekintélyes világi személyiség volt, egyre gyakrabban előfordult, hogy külföldi egyetemen is végzett tanulmányokat. Sokszor a városi jegyző tisztségét is betöltötte; más esetekben feljebb került az iskolából: városi tanácsos, szenátor, nem egy esetben főbíró, polgármester lett belőle. 26