Moh Adolf: Győregyházmegyei jeles papok
XII. Hahnekamp György
5 pap. Lám, mire fordult sorsom kereke!... Egyre kérem: könyörögjön a Bold. Szűzhöz és szent Józsefhez, hogy a jó Isten akadályozza meg távozásomat, ha ezáltal bárki is lelki botrányt szenvedne. Ugy is majdnem álomnak látszik előttem az egész!... Hahnekamp április végén (28.) csakugyan Bécsbe került s itt elég jól is érezte magát. Az anyaház, ahol székelt, olyan volt, mint egy kis plébánia; mintegy 250 apáca és apácajelölt lakott benne s a fiókházakból is sürün jöttek a látogatók. A ház templomába világiak is járhattak s jártak is sokan, ezért Hahnekamp többször prédikált is a templomban, ami, úgy látszik, addig nem volt szokásban. De nemcsak dolog akadt az uj házban, hanem sok olyasmi is, ami a bécsi tartózkodást kellemessé tette. Tőszomszédságában laktak a lazaristák, köztük Lollók, Hahnekamp régi spirituálisa, Medics, Hahnekamp legrégibb és legbizalmasabb barátja, még abból az időből, mikor soproni diákok voltak. Ezenkívül érintkezett régi otthonával: a Pázmáneummal, jezsuitákkal, dominikánusokkal és több ismerős bécsi pappal. Hivatalosan látogatta a fiókházakat s így került Rovignóba, Polába, máskor Brünnbe, Znaimba, ami nemcsak szórakoztató, hanem ránézve felette tanulságos is volt. De volt, ami bántotta is; t. i. azon utólagos győri híresztelés, hogy bécsi állását maga kereste, nem pedig elöljárói óhajára fogadta el. Lehangolva sóhajtott föl: Mi lesz velem, a jó Isten tudja; hanem úgy vélem, bajjal fogok visszatérhetni... El lettem söpörve a megye szérűjétől! Belenyugszom helyzetembe s hálát adok Istennek. Kereszt nélkül mi sincs a világon! Jól esett azért lelkületének, midőn Zalka püspök 1891. elején ismét hazarendelte és tekintettel a papnevelés terén szerzett bokros érdemeire, valamint sokoldalú képességeire, megtette először kisszemináriumi, majd 1893-ban nagyszemináriumi rektornak. Am Hahnekamp ilyetén minőségében is megmaradt az apácák hűséges, állhatatos szolgálatában. Nádorvárosban exhortációkat és prédikációkat tart (1892.). Ugyancsak konferenciákat az Orsolyitáknak (1892., 1893., 1896., 1897.). Ugyanitt szentgyakorlatokat 1893., 1895. és 1898-ban. Ezen időszakbeli előadásait már csak vázlatokban dolgozta ki. A hosszú gyakorlat úgyis mesterré tette e téren; ezenkívül se ideje, se egészsége nem engedte rnár a hosszabb írásbeli munkát. Itt, ahol csak az apácák között lefolyt működéséről szóltunk,, még csak egy-két idevágó vonást akarunk megemlíteni.
