Moh Adolf: Győregyházmegyei jeles papok
XII. Hahnekamp György
imádás hazájába. Bár kinos betegség előzte meg halálát, május 1., 3. és 10-én még elvégezte szentségimádási óráját s erről libellusát is kiállította. Nagy tisztelője volt szent Józsefnek, s mint majd úgyis szóba jön, szép imádságos könyvet is irt az o tiszteletére. Äzt óhajtotta, hogy a theologusok is kövessék a szentírás intelmét: Ite ad Joseph! És most mit csinált? Egyik levelében maga irja le ilyenképen: Bizonyos jótevő (bizonyosan ő maga volt az) méter magasságú szent József-szobrot ajándékozott... Nem mertem se püspöknek, se rektornak szólni, hanem mikor Insbruckból megjött, feltűnés nélkül elhelyeztük a kápolnában; mindjárt rá volt litánia, akkor mind látták és Örültek 1 , a rektor nem kifogásolta s ma itt misézett Ő excellenciája s mitsem szólt eddig. Gondolom, most via facti ott is marad! Csak nem merik kiparancsolni!? Deo gratias! Van Hausvatterunk! Mintha látnánk, boldogan mosolygott még akkor is, mikor levelét lezárta. A szent József-szobor most is megvan az uj papnevelő legfelső keresztúti folyosóján. Azon kispapjaival, kik gyónó gyermekei voltak, utóbb is szívesen és sürün levelezett és nem szűnt meg őket buzdítani, bátorítani. Az egyiknek például ezeket irja: »Confidite, ego vici mundum mondja az Ur apostolainak és nekünk is, az ő utódaiknak. A néhanéha fölmerülő nyugtalanságokban igen gyakran az Ur malasztja nyilatkozik, mely éberségre, alázatra, erőmegfeszítésekre int s megóv az elbizakodottságtól. Deo gratias pro illis! Mit is tenne a pap, ki nem gondolkoznék Jézus szelleme szerint? Dne quo ibimus? Verba habes vitae aeternae. Ez a papságnak minden baja, ha ettől eltér.« Aztán mindenkitől Írásban is, szóval is imádságos megemlékezést kért. Ezt imígy indokolta: »Az én állásom az egész püspöki megye érdekét átkarolja, azért is szoktam mindenkit kérni, hogy értem és az enyémekért könyörögjenek, s ha hirét veszem, hogy megteszik, legnagyobb örömmel veszem: Annál inkább mikor tapasztalom, hogy a spirituálisoknak is szólt Isten, midőn Ádámnak monda: Maledicta terra in omni opère tuo; spinas et tribulos germinabit tibi. Ima által kéli elűzni ezen átkot...« Azonban bármint szerette is kispap j ait, a tudatos, szándékos hibákat nem nézte el. Elsőizben csak úgy általában a napi elmélkedésekben tette azokat szóvá, szinte bocsánatot kérve, hogy ,ezt meg 'kell tennie. »Mily kellemes életem lenne, — mondja egyik ilyen alkalommal — ha nem bolygatnám a hibákat, de nekem szólnom kell, ha baj van, intenem kell, ha veszedelmet látok.«