Moh Adolf: Győregyházmegyei jeles papok
XI. Dr. Mohl Antal
1907-ben pedig, — aranymiséiére, — a II. o. vaskoronarendet és több tekintélyes egyesületnek örökös tb. elnökségét. Ismételten volt káptalani helynök (1901-ben és 1911-ben) s mindjárt utána püspöki helynök. De csak a hivatala és külső jelvényei változtak, a »jó bácsi-< minden körülmények között változatlanul megmaradt. Még akkor is, mikor már mint szerbiai v. püspök és káptalani helynök állott az egész egyházmegye élén, megtörtént, hogy fiatal papok előtt letérdelt és áldásukat kérte, sőt egyik-másiknak még kezét is megcsókolta; gyóntató atyjával szemben még ezeknél mélyebben is megalázta magát, :;2 ) Valóban ő olyan vala, »ki magát igen meghajtja nagy alázatosságból«. (Ecclesiast. 19, 24.) Mindenben az isteni gondviselés működését látta és azért mindenbe belenyugodott. »Az isteni gondviselésnek, irja egyik régebbi végrendeletében, mely sorsomat zsönge koromtól fogva sokszor csodálatosan és mindig bölcsen intézte, legyen érte hála, dicsőség mindörökkön örökké.« Azért ember volt ő is! Ha bizonyos dolgok nem az ő kedve szerint történtek vagy fejlődtek, egy időre elkedvetlenedett, legmeghittebb bizalmasai előtt néha nagy szerényen szóvá is tette, de csakhamar győzött a kegyelem a természeten és lőn ismét az ő lelkében: tranquillitas magna! (Luk. 8, 24.) Ezekért az aprólékos kisiklásokért is igyekezett engesztelést nyújtani, irván, az imént idéztük végrendeletben: »Minthogy Isten bölcs intézkedéseinek nem igyekeztem mindig teljes szivvel hiven megfelelni, most szent fölsége előtt egészen megsemmisülve, mély alázattal bocsánatot kérek.« (1901.) Mélységes alázatára vall az is, hogy minden héten járult a tör edelem szentségéhez. Lelki erősségének egyik emeletes bástyája a »labora«, a munka volt. Télen-nyáron négy órakor kelt, minden keltegető nélkül. Hivatásos dolgait, szokott ájtatosságait, elmélkedését stb. ha elvégezte, könyveibe vagy Írásaiba temetkezett. Nem ismert egyéb pihenést vagy szórakozási, minthogy ebéd és vacsora után szobájában vagy házikertecskéjében újságot olvasgatott s emellett öreg napjaiban néha el is szundikált. Sétálni is csak akkor ment, mikor erre fölszólították, vagy ha hivatalos dolga akadt, egyébként soha. Legszívesebben ment a kálvária felé, de ez az utja is nem annyira séta, mint inkább ájtatoskoclásszámba ment. Minden jel arra mutat, hogy szent Alfonz példáját követve, önszántából legkisebb idejét sem föcsérelte el. Ezért szórakozásból nem is utazgatott. Kempis Tamás e mondásához tartotta magát: Akik sokat járnak-kelnek, szent élettel ritkán remekelnek. A bucsujárást magát mindig nagyra-
