Domonkos Ottó: A magyarországi takácsok mintakönyvei. A Soproni Múzeum kiadványai 4. (Sopron, 1998)

1. Bevezetés

A népművészet történetének alaposabb vizsgálata, a népművészet felfedezése, majd a budavári palotában rendezett „Népművészetünk évszázadai" című hatalmas kiállítás, amelyben szinte csak évszámos tárgyak kaptak helyet, a történeti mélységekig hatoló kutatásra hívta fel a figyelmet (1971). A Fél Edit, Kresz Mária, K. Csilléry Klára együtteshez csatlakozott Hofer Tamás (Fél 1966, Kresz 1968, Hofer 1969, K. Csilléry 1971, 1972, Fél-Hofer-Csilléry 1969, FélHofer 1975). A szőttesek gazdag világát elsőként Kodolányi János mutatta be „Baranyai szőttesek" című kötetében, amely Pécsett jelent meg 1957-ben. Sajnos csak tíz év múlva talált követőkre (Báldy 1968, Lőrincz 1968) és csak újabb 10-15 év után jelentek meg sorra a kistáji, helyi, megyei közlemények (lásd. „Fonás-szövésszőttes" válogatott szakbibliográfiát). A Tálasi István képviselte és oktató munkájának középpontjában álló „történeti néprajz" szemlélet tanítványai körében követésre talált. Kiváló támogatást kapott a művészettörténészek köréből. Elsősorban Balogh Jolán „A népművészet és a történeti stílusok" (NÉ. 49. 1967, 3-165.) című kiemelkedően fontos tanulmányával járult hozzá a néprajzi szemlélet fokozatos változásához. Az 1950-es években kezdtem foglalkozni a kékfestés hazai történetével és gyakorlatával, a festett kelmék körében a „háziszőttes" részarányával. Gyűjtőútjaim során más témákkal párhuzamosan figyeltem a múzeumok adattáraiban meglapuló, vagy éppen a kiállításban árválkodó takács mintakönyveket. Az évtizedek során sok szép példányra bukkantam, de az első közlés jogot tiszteletben tartottam. A mintakönyvek publikálása bizony sok-sok évet késett, csak az utolsó húsz évben növekedett gyorsan a megjelent közlések száma. Az érdeklődést minden esetre sikerült felkelteni, sőt az első vázlatos összefoglalást a Magyar Néprajz III. Kézművesség kötetében közzétenni (Domonkos 1991: 369-385, 144-163 kép). Elismerem, hogy magam is késlekedtem a mintakönyvekkel kapcsolatos terveim megvalósításában. Ennek azonban nem csak hivatali okai voltak, hanem az a kézművesség kutatásának középpontjában álló meggyőződésem, amit éppen a kékfestő monográfia (Domonkos 1981) támaszott alá, miszerint a kézműves termékek a falu anyagi kultúrájának alakításában sokkal jelentősebb szerepet játszottak, mint azt a néprajztudomány művelői vallották. A közel 30-40 iparág emlékeit hívtam tanuságul (Éri-Nagy-Nagybákay 1975-1976), a céhkataszterből gyűjtöttem ki azokat a céhleveleket és jegyzőkönyveket, mester és legény nyilvántartásokat, amelyekből fény derült az un. anyacéhek vonzáskörzetére, a filiális céhek működési körére, a legényszállások hazai és külföldi vándorlóinak származási helyére. Az egyes céhek mester névsoraiból készített vonzáskörzeti térképek mind azt bizonyították, hogy a városok, mezővárosok termékeinek vásári beszerzése mellett, a XVIII. századtól erősödően a falura húzódó kézművesek közvetlen környezetük szükségleteinek kielégítését végezték, jobb esetben vásároztak is. 8