Domonkos Ottó: A magyarországi takácsok mintakönyvei. A Soproni Múzeum kiadványai 4. (Sopron, 1998)

3. Lenszövők – barhentosok

alatti mennyiség tiltott volt, e fölött pedig nem volt kifizetődő a befektetés. A hamis, hibás fonalakkal való kereskedés elkobzás mellett tilos volt. Aki a helyi mesterek munkájába avatkozott, az elvesztette termékét, és még a város büntetésével is számolhatott. (Wenczel: 1871. 37-38.) Úgy véljük, hogy e vita és termékei adják azt az időhatárt, amikor e fontos központban jelentős mennyiségben készültek a mustrás asztalterítők, kendők, a „madaras" szőttesek. Az újdonságok feletti őrködés ugyan akár évtizedeken át késleltethette is azok szabad terjedését, de megakadályozni nem tudta. 1550-ben a késmárkiak kérésére kiadták megújított céhlevelük másolatát, amelyben hivatkoztak a régi időkben létezett „Pachenter Zech" szabályaira, de ekkor már lentakácsnak (Leinweber) nevezték magukat. A késmárkiaknak nyilván azért volt szüksége a másolatra, mert abban részletesebben volt meghatározva a vásári áru mérete stb. (Bruckner: 1941: 235). A kassai céh tekintélyét nem csak a késmárkiak ismerték el, hanem a rimaszombatiak (1666) és a csetnekiek is vitás ügyeikben bíróként kérték véleményüket. A rozsnyóiak pedig tőlük kölcsönözték szabályzataikat 1668-ban (Abaúj vármegye 1896. 230-231). Ezzel nemcsak Kassa fokozatos, több vármegyére kiterjedő befolyását, föcéh jellegű vonzáskörzetét ismerhetjük meg, hanem nagyjából azt a körzetet is, ahol elterjedt a „madaras" típusú szőttesek technikája. Lőcse, Eperjes és Bártfa szövetsége Kassával ebben az időben már működött. Azok a szőttes darabok, melyeket Bobrovszky Ida a múzeumi adatokkal együtt, feldolgozott szintén e körzetből származnak. Használatuk egyházi kendőként, oltárterítőként, polgári használatban asztalterítőként, hosszúkendőként vált ismertté, sajnos több esetben csak töredékek formájában (Bobrovszky 1975). A mintakincset illetően egyetértünk azzal, hogy ezek nem barhentek, hanem len, ill. pamut láncfonalakkal felvetett, pamut vetülékük csüllenggel kékre festett szőttesek, és számtalan félnyüst alkalmazásával készültek. A mintakincsben található madarak, állatok sokasága adta a jellegzetes megjelenést és az elnevezést is e szőttes-csoportnak. Bobrovszky három csoportot választott szét, a geometrikus-baldahinos mintázatúak, a mértanias stilizáltságúak, valamint a naturalisztikus megfogalmazásúak követik egymást. A páros madarak nagy változatosságban alkalmazott sormintái a XVXVII. századi darabokon végigvonulnak. Az ökrös, oroszlános, pulykás (kakasos ?), kutyás, juhos, szarvasos motívumok teszik változatossá az ábrázolásokat, bár pl. az ökrös, pulykás figurák kilógnak az értelmezhető alakok köréből. Az ökröst talán jellegzetesen magyarnak vélhetjük (Czobor 1886 ). Feltűnő azonban, hogy hiányzik a pelikános ábrázolás, amely a XVIII. században már az egyik jellegzetes páros. E jellegzetesen szerkesztett terítők, hosszúkendők szélesebb középső, keskenyebb sormintái egységes szemléletet tükröznek, talán mert először egyházi használatra készültek, illetve polgári igényeket elégítettek ki. Szétbomlásuk, 33