Domonkos Ottó: A magyarországi takácsok mintakönyvei. A Soproni Múzeum kiadványai 4. (Sopron, 1998)

2. Céhes régiók

a lenszövők öntudatos magatartása, a magyar takácsokkal szembeni fölényük számos dokumentumból világosan kitűnik. A céhes régiók közül a dunántúli, pozsonyi központú a legsűrűbben behálózott. A pozsonyi föcéh már a XVII. század során kezdte kiépíteni a filiális központokat, majd az 1712-es privilégium külön is emeli jogait, felügyeleti kötelességeit. A filiális céhek privilégium másolatot kaptak az anyacéhtől, kötelezték őket arra, hogy a környékükön céhen kívül dolgozó kontárokat vegyék fel, munkájukat ellenőrizzék. E filiális céhek"is választottak elöljárót, akinek a pozsonyi fócéhvel kellett tartani a kapcsolatot és évente egyszer megjelenni a céhgyűlésen, illetve elszámolni az éves tagdíjakról, költségekről. A mesternévjegyzékek e jól szervezett területről is csak nagyon véletlenszerűen maradtak fenn, sokszor csak töredékes állapotban. A térképen bemutatott (2. kép) vonzáskörzetek is hézagosak, ott maradtak meg a jegyzőkönyvek, ahol földesúri központ volt a székhelyük. így pl. a győri káptalan (1), a nagyvázsonyi Zichy birtok (4), a németújváriak (5) mesterei szoros szervezettségét az éves tagdíjak megfizetésének arányai is jól kifejezik. Másrészt az egyes helységek mestereinek száma bizonyság arra, hogy itt nem lehetséges a paraszti szövés, a férfi takácsok a szükségletek kielégítői és egyben a díszítmények készítői is. A céhes dokumentumok igen hézagos, időben és térben nagyon eltérő mennyisége és minősége, ezek idők folyamán történt megsemmisülése, igen becsessé teszi a kiskunfélegyházi takácsok, ill. az esztergomi lenszövők szálláskönyveit. A vándorló legény az atyamesternél jelentkezett, érkezésekor került a neve és származása a szálláskönyvbe, melyet évtizedeken át folyamatosan vezettek. A kiskunfélegyházi legények könyve (3. kép) a „Kis Társaság Lajstroma" címet viseli, 1765-1852 közötti bejegyzésekkel. Összesen 1392 legényt jegyeztek be, ami évi átlagban 16 főt tesz ki. A mesterek száma ebben az időben 6-11 fő között változott a városban, így az egy mesterre jutó legények száma maximum két főt tett ki. A legények közül mindössze három érkezett Csehországból és egy Bécsújhelyről. A térképre rajzolt adatok mutatják, hogy az alföldi helységek sűrűsége, valamint a Komárom, Győr, Veszprém megyei legények a leggyakoribb munkásai a félegyházi takácscéhnek. Egyben annak is bizonysága, hogy a nagyrészt házi termelésű vagy vásáron vett len- és kenderfonálból szőtt, ún. házivászon és a jellegzetesen magyar hímekkel díszített takácsmunka nem vonzotta a külföldi legényeket, nem is szólva a sokszor jelentkező nyelvi nehézségekről. (Kiskunfélegyháza, Kiskun Múzeum: 63.508.1) Az esztergomi lenszövők szálláskönyve (4. kép) 1765-1853 között 835 legény adatait őrizte meg számunkra, ami évi átlagban alig több, mint 8,6 főt tesz ki. Származásukat illetően magyarországi 259 fő (30,7 %), külföldi 418 fo (49,7 %), a helynév nélküliek száma pedig 164 (19,6%). Bizonyosra vehető, hogy ez utóbbiak legalább a fenti arányokban magyarok és külföldiek. Ilyen formán több mint 50 % az Esztergomban dolgozott külföldiek száma. A külföldiek 12