Domonkos Ottó: A magyarországi takácsok mintakönyvei. A Soproni Múzeum kiadványai 4. (Sopron, 1998)

2. Céhes régiók

összetételét számítva: a morva városokban született legények száma 31 %, a cseheké 23 %, az osztrákoké 10 %, a maradék 35 % Sziléziából és a német tartományokból érkezett és mindössze csak két fó származott orosz területről. (Esztergom - Balassi Bálint Múzeum 1954-296-1.) A két város összehasonlítása azt is bizonyítja, hogy a finomabb, lenfonállal dolgozó legények a nagy múlttal és fejlett textiliparral rendelkező cseh-morva, német területekről érkeztek, és hozták szövőkultúrájukat. Számukra a magyarországi úti cél nem egyszerűen a vándorévek eltöltését jelentette, hanem tőke gyűjtését is szorgalmas munkával, másrészt letelepedési szándékkal is érkeztek ide. A hazánktól nyugatra fekvő országok és tartományok textilipara a XVIII. század végén már manufakturális keretekben működött, és a kis műhelyek mesterei is jórészt bérmunkássá váltak. A kivándorlás egyik iránya éppen Magyarország volt, hiszen a külföldiek 1724 óta különösen szorgalmazott betelepítése a török alól felszabadult területekre, kedvezmények megadása törvényileg is biztosított volt. A XVIII-XIX. századfordulója körül a vándorutak egyben már rokoni kapcsolatok ápolására is alkalmasak voltak, a városokban a nyelvi nehézségek is csökkentek. Legények közvetítői is voltak az újabb mintáknak, az újabb szövőtechnikáknak, segítették a nemzetközi tapasztalatok teijedését. A XIX. század első évtizedeiben a német tartományokból tömeges a kivándorlás a tengeren túlra is, de a kézművesekben szegényebb kelet-európai országokba is. Természetes törekvésnek tartjuk a győri káptalan takácsainak esetét, akik a környező falvakban magyar takácsként dolgoztak a XIX. század első felében. Gyermekeiket a győri városi lenszövőkhöz adták inasnak, hogy magasabb szakmai képzésben részesüljenek (Domonkos 1994.). 13