Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)

Balassa Iván-Hála József: Adalékok az agyagpala magyarországi hasznosításához

valószínűleg valamivel korábban kezdték művelni (Schafarzik 1904, 66; Möller 1929, I, 48; Fényes 1847, II, 245; 1851, 72). Az 1850-es évek közepén nagy mennyiségű agyagpalát bányásztak és faragtak, de a „Pála kő bánya" 1864-ben már „elhagyott" volt (Pesty 1988, 170). A kezdetektől a Magyar Királyi Erdőkincstár tulajdonában lévő bányá(k)ban a XIX. században külszíni fejtésekben termelték ki az anyagot, a XIX-XX. század fordulóján az Engel Ignác és Társai miskolci cég mintegy 200 mVév mennyiséget (Möller II, 1930, 72; Schafarzik 1904, 66). 5. kép Tetőfedő pala készítése az egvík kisgyöri „hasítúház"-ban az 1920-as években (Hála gyűjtése; reprodukció: Pellérdy Lászlóné) A bányászkodás ezt követően visszaesett, majd 1927 őszén indult újra, Pfeiffer Gyulának, a Földművelésügyi Minisztérium Erdészeti Főosztálya vezetőjének a jóvoltából, aki Németországból szakembereket hívott a helybeliek betanítására és a munkálatok irányítására. A kőzet kitermelése a felszín alatt, táróban folyt (2. kép), ahol robbantással fejtették az anyagot. A darabolás is robbantással, illetve fürészeléssel és ékeléssel, a feldolgozás hasítóházakban (3-5. kép), kézi erővel és eszközökkel történt (Möller 1930, II, 72; Hála gyűjtése, 1992). Az agyagpala bányászata és feldolgozása hamarosan, 1929-ben megszűnt és a bánya egyik épületét 1932-ben turistaszállássá alakították át (Cseri 1983, 118; ErdeyHubay-Vigyázó 1932, 37; Péchy-Horváth 1939b, 69). 276