Szende Katalin – Kücsán József szerk.: Isten áldja a tisztes ipart - Tanulmányok Domonkos Ottó tiszteletére. A Soproni Múzeum kiadványai 3. (Sopron, 1998)

F. Dózsa Katalin: A kékfestő az „úri divatban"

hogy nem is a nem táncolókkal (azaz mamákkal, idősebb asszonyokkal) van a baj, hanem a fiatalsággal. A tarlatán, illusion, linón

5 mind vékony, habos, mintásán szövött vagy nyomott pamutszövet, és ez a típus teljesen hiányzott. így merülhetett fel az az ötlet - hiszen a kékfestő kartonja is pamutszövet -, hogy ezt az alsóbb néposztályok számára készített, de kétségtelenül hazai terméket használják a habos, kikeményített, nyomott mintás tarlatánok és linonok helyett. A divatlapban nem találunk utalást arra, hogy ki volt az ötletadó, a magyaros divatképek között sem találunk olyat, ami a hazai kartonból készült ruhához adna tippet, de feltehetően magyaros szabást követtek az elkészítésben is. A mintás pamutkarton a XVIII. századtól kezdve egyaránt kedvelt bútorhuzatként és ruhaanyagként. Utoljára az 1820-as és 1830-as években volt rendkívül divatos, bár nem a rezerveljárással készült kékfestő, hanem inkább a színes nyomás egyéb változatai. Meg kell jegyezni, hogy az ún. kékfestő sem mindig kékfehér színű, az alapja sötét- és világoskék, mintázása sárga, zöld, narancs színű is lehetett. A kékfestő a XVIII. század közepétől terjedt el Magyarországon (Domonkos 1981, 36), s a XIX. század első felében sok kisebb-nagyobb műhely, illetve üzem működött hazánk területén. Az Iparegyesület első országos kiállításán is nagy számban vettek részt a kékfestők (Domonkos 1981, 34). Bár olcsó anyagként elsősorban a parasztság és kispolgárság körében volt kedvelt, tudunk arról, hogy a Királyi Vár szerényebb, belső használatú helyiségeit és bútorait is kékfestővel húzatták be, akkor, amikor Mária Terézia kedvenc leánya, Mária Krisztina férjével, Alberttel magyar helytartóként 1777-ben Budán tartózkodott (Voit 1955, 228). Tekintettel arra, hogy az uralkodói ízlés mindig divatot csinál, elképzelhető, hogy más palotát, kastélyt is díszítettek vele. Mivel bizonyos karton anyagokat egyaránt használtak bútorhuzatnak és öltözéknek, a reformkori honszerető hölgyek sem találhatták különösen pórinak és lealázónak az ötletet, hogy a hazai kékfestőüzemek anyagát viseljék a báli szezonban, különösen a védegyleti bál alkalmával. 1844-1845 telén a hölgyek az egész országban lázban égtek. A készülődésről a Pesti Divatlap gondosan tudósított, hiszen úgyis azt tartotta fó feladatának, hogy a párizsi módi ellenében a honit népszerűsítse. „Hölgyeink százféle tervekkel foglalvák el, hogy a védegyleti táncvigalomban valódi honleányhoz illőlég jelenhessenek meg" (Pesti Divatlap 1845, 1. 16). A kartonról (általában így emlegetik, helyenként kék kartonnak, de valószínű, hogy a kékfestőre gondoltak, amit az idézetek is valószínűsítenek) először a 3. számban olvashatunk: „Most már biztosan állíthatjuk, hogy a fővárosi védegyleti bálban sok hölgy fog egyszerű kartonban s nemzeti szabású öltönyben megjelenni." (Pesti Divatlap 1845, 3. 52) és ugyanebből a híradásból kiderül, hogy a kartont már nem csak a föváros5 A linón eredetileg vékony lenvászon, de készült később pamutból is, természetesen a lent utánozva. 175