Bárdosi János: A magyar Fertő halászata. A Soproni Múzeum kiadványai 1. (Sopron, 1994)

HALÉRTÉKESÍTÉS

(minden hét szombatján) egyenlő arányban osztozkodhassanak. A közös pénzt azonban sohasem osztotta el egészen, egy kis összeget mindig hagyott a pénztárban, hogy az esetleges felmerülő költségeket (mint pl: a hálójavításhoz szükséges fonál vásárlása stb.) fedezni tudja. A banda tagjai tehát nem a fogott halból, hanem a már eladott hal árából részesedtek. A halat csak az év első húzásának napján osztották el maguk között, hogy a kijáró részt mindegyikük annak ajándékozhassa, akinek akarja. Az első fogást ugyanis minden évben elosztogatták az ismerőseiknek, szomszédaiknak, rokonaiknak, jóembereiknek. Saját fogyasztásukra csak alkalomszerűen vettek ki pár darabot, de akkor is egyenlő arányban. Az osztozkodásnál a halat öt egyforma kupacba szétrakták, majd ennek megtörténtével az egyik halász hátrafordult, - úgy, hogy a halakat ne láthassa, - a gazda pedig rámutatott az egyik kupacra s kérdezte: kié ez? A háttal álló halász erre bemondta egyikük nevét, akié aztán a jelzett halcsomó lett. A végén az ötödik rész maradt a háttal álló halásznak. Ez az osztozkodási forma csak a magyar bandáknál volt szokásos. Ilymódon próbálták - a halak eltérő nagysága és fajtája ellenére - a részesedést igazságosan megoldani. Itt említjük még meg azt is, hogy az egyes bandák a bognárnak, asztalosnak, kovácsnak, - a hajók, bárkák, hajtó- és letartócsigák stb. elkészítéséért ill. eszközeik vasalásáért - legtöbbször nem pénzben, hanem meghatározott mennyiségű hallal fizettek. Általában a falu kocsmárosának sem pénzért, hanem borért adták a halat Neki évente az csak kétszer, esetleg háromszor kellett, - a nagyobb ünnepekre annak árát pedig a halászok ott közösen le is itták. Más volt azonban a helyzet azoknál a bandáknál, melyek nem önállóan, - nem az általuk bérelt területen és nem saját eszközeikkel, - hanem a bérlőnek felesbe halásztak. Ezek már nem rendelkezhettek szabadon a kifogott halmennyiséggel, mert a bérlő azt pontosan ellenőrizte, és az értékesítésének módját is meghatározta. A bevétel fele őt illette, s így a banda tagjai csak a megmaradó másik feléből osztozkodhattak. Mindenesetre bármely módon történt is a halászat, az - megfelelő fogási és értékesítési viszonyok mellett - elég jövedelmet biztosított ahhoz, hogy abból a halászok megélhessenek. Az értékesebb halfajták eladásával sohasem voltak nehézségeik, mert azokat a környező piacokon is állandóan keresték és vették, de a távolabbi városokban is szívesen fogadták. Ezzel szemben viszont a hal fogása, a tó vizének nagyfokú ingadozása következtében, bizony gyakran nehézségekbe ütközött. Az elmúlt századok fogási és értékesítési viszonyaira vonatkozóan a régebbi leírások adnak némi képet. „Kétségtelen, - írja Varga Lajos és Mika Ferenc - hogy mindenkor, amikor a különös és szeszélyes tó vízállása magas volt, a halgazdagság miatt a Fertő halászata nagyon jövedelmező, mert kedvelt néptáplálék volt. Hiszen a fertői ponty és csuka szívesen fogadott halak voltak nemcsak Sopron és Pozsony, hanem Bécs városi lakossága előtt is. Itt bizonyára egyéb halak is fogyasztókra találtak, s a kárász, keszeg, compó, kele stb. sem voltak megvetett halfajok"

2^. Azt, hogy a bécsi lakosság számára milyen nagyjelentőségű lehetett a fertői hal, azt legjobban bizonyítja a már említett 1568-as esemény, amikor a víz nagyarányú visszahúzódása - s ennek következtében a csekély fogáseredmény miatt „Bécs piacáról 24

5 VARGA Lajos-MKA Ferenc, 1937. 25. 175