Bárdosi János: A magyar Fertő halászata. A Soproni Múzeum kiadványai 1. (Sopron, 1994)

SZIGONYOS HALÁSZAT

vasvilla ágait először kiegyenesíti, hegyesre reszeli és végül oldalra hajlítja, a nyak azonban egyenes marad. Ilyen átalakított szigony főleg a nádvágóknál található, de azért azok a halászok is dolgoznak vele, akiknek más szigonyuk nincs. A bemutatott szigonytípusok általában a régebbi időből maradtak a halászokra, újabban szigonyokat nem készíttetnek, csak, amint már említettük, villából alakíttatnak át. Amint az ábrákon is látható, a szigonynak van: nyaka (ny), ága (á), köpüje (k), ezen szegezőlik és nyele. A szigony lehet három-, négy-, öt- és hatágú. A négyágú a gyakoribb. Az ágak (Zurknen) hosszúsága 30-35 cm, a vasvillából átalakítottaké azonban rövidebb, csak kb. 20 cm, mivel már használt, kopott vasvillából készíttetik. A köpü (Tühln) nagysága 10-15 cm. A nyél (Stiel) hosszúsága 3-4 m, erre szegezik rá a szigonyt. ívás előtt, mikor a hal már mozgat (a nádasban tartózkodik, de még nem ívik, csak a nádat mozgatja), a szigonyos kezébe veszi a nyelet és kabátja alá, vagy esetleg a tarisznyájába rejti a szigonyt, és indul ki a vízre. Nem szereli össze, mert akkor meglátnák és megszólnák, amiért ilyen kegyetlen eszközökkel halászik. Látszólag ő is elítéli azokat, akik szigonnyal szúrják a halat, mert az az áldozatát összeroncsolja. Hangsúlyozza is: „Nem lenne szívem belebökni ezt a kegyetlen szerszámot a halba, nem vinne rá a lelkiismeret, mert sajnálom a halat. Meg tudom én azt fogni másként is, nemcsak szigonnyal. Az illen átszúrt halat meg sem veszik tőlem, mert összeroncsolta a szigony, tehát veszít az értékéből"

2 * \ Azonban mégis elfogja a halász-szenvedély, és viszi a szigonyt titokban a tóra, hogy ott összeszerelje. Nem is tehet mást, hiszen amíg ívás előtt a hal a nádasban tartózkodik, ezzel foghatja meg legkönnyebben, főleg, ha nincs varsája. Hajóval lassan, csendesen evez a nádas szélén vagy a csapásokon - a szigonyt készenlétben tartva-, és figyeli, hol mozgatja a hal a nádszálat. Ha ilyet lát, óvatosan megközelíti, és kb. 3 méterről hirtelen odaszúr, még pedig úgy, hogy a szigony oldalról és alulról érje a halat. „Ez a mód különben a természeti viszonyokból önként következik. A Fertő tava rendkívül iszapos fenekű, s az iszap felső rétege természetesen - igen puha, engedékeny, a miből következik, hogy a halat oda leszegezni nem lehet; holott ha a szerszám a halat alulról vagy oldalt éri, inkább átjárja, már a súlynál fogva is"

2

1**. A szúrás után azonnal ledobja a nyelet, és odaevez a szigonyhoz, leveszi az ágakról a halat. „A szigony nyelét mindig le kell dobni a vízbe, nem lehet a nyéllel kiemelni a halat, mert akkor lecsúszna a szigonyról, hanem oda kell menni, oda kell evezni a halhoz és levenni az ágakról"

2^. A szigonyozás tehát már akkor megkezdődik, amikor a hal még csak mozgat, a sík vízről már a nádasba ment, de még nem ívik, csak készül az ivásra. Amikor az ívás megkezdődik, a hal kimegy a sekély vízre, akkor már könnyebben és eredményesebben szigonyozhatják. Ilyenkor a szigonyos úgy lábolja a vizet, s közben figyeli az ívóbokrok elhelyezkedését. Ezeket közelíti meg óvatosan és 3—4 m-ről a locsoló, pergelődő halak közé szúrja szigonyt. Ha sekély a víz, akkor a szúrás után a nyelet le sem dobja, úgy is leveheti róla a halat. „Ha nem csónakkal megyünk, hanem láboljuk a vizet, akkor nagyon vigyázva kell megközelíteni a halakat, és már 2-3 217 Horvát Lajos. 21

8 HERMAN Ottó, 1887. 353. 219 Horváth Lajos. 154