Kücsán József - Perger Gyula: Győr-Moson-Sopron megye népművészete (Győr, 2002)
Perger Gyula: A vallásos élet és a népszokások tárgyai
12.45. Sírkereszt „ kontyos fejfa” a dunaszentpáli temetőben Timaffy László felvétele. XJM.NA.514.69 lyezett sírjelek határozzák meg. Ezek többségét egy-egy helyi mesterember készítette, de kőfaragók, asztalosmesterek, vasöntő cégek munkái is helyet kaptak a sírokon. Talán a már meglévő élőfa tövébe való temetkezés, vagy a sír élőfával való jelölésének emlékét őrzi az a cikolai hiedelem, mely szerint „... csak az a jó temető, ha sok fa van benne. Legyen min megpihenni a lelkeknek. ” A rábapatonai „tudós” pásztor úgy tudta, hogy a „...temetőkbe azér’ köllenek áfák, mer’ a fa gyökerivel a földbe kapaszkodik, lombjával meg az ég fele női, osztán a jó szellemek rajtuk tanyáznak és megvédik a hátiakat a gonosz rontástul. ” (Timaffy 1960) A 17. század második feléből két testáló rendelkezik külön sírjelről. Ormándi Orsolya kéri, hogy „...mind magam, mindpeniglen édesfiam temetésimet, köbül föl rakiak, avagi rakatassak.” Jo György 1679-ben meghagyta napának, hogy mind az ő mind felesége „Siriat be Ravassa. ” (Horváth 1997) A következő században már „Hallott felett vagy is sír felett való czifra festett kereszt, födeles [és födél nélküli] paraszt kereszt” is szerepel a győri asztalosok árszabásában. A kisalföldi temetők legrégiesebb sírjelei a kifejezetten egy nézetre szánt fejfák. A vastag pallók két oldalát szimmetrikusan, íves kontúrvonalakkal díszítve fűrészelték ki, oly módon, hogy azok végleges formája kifejezetten emberi alakot mintáz. A tudatos formaalakítás a hagyományban is rögzült. A legömbölyített végű sír-516