Kücsán József - Perger Gyula: Győr-Moson-Sopron megye népművészete (Győr, 2002)

Balogh Jánosné Hováth Terézia: Az öltözködés és a viselet, mint népművészet

vidéki közrendű leány viszont még a 19. században is csupán menyasszonyként jelent meg, „egyszer életében hajadon fővel”, amikor esküvőjére indult a templomba. (F 1839, 355) (10.2.) Csak a fehér ruha viseletével járó ritka egyházi alkalmakkor - így a mariazelli búcsún - jelenhettek meg például a csornai és kapuvári nagylányok szüzességüket jelképező kibontott hajjal. A 19. században mindennapos egy lelógó hajfonat, illetve az ünnepi kibontott hajviselet esetében egyaránt a természetes fejforma érvényesült. (10.4.) Az ünnepi kiegészítő szalagcsokrok vonzották a tekintetet a hajhoz, és hangsúlyozták annak hosszúságát azzal, hogy lehatárolták a fonat kezdetét és végét, ugyanakkor a nyak hátsó részét eltakarták. (10.8.) A megye keleti részein - például Écsen, az 1920-as évekig- a hajfonat legvégéig belefont szalaggal vastagították is a hajat, tehát a fonat keresztmetszetének méretét nemcsak hangsúlyozták, hanem mesterségesen növelték is a hatás kedvéért. Gyakran kiegészítette ezt a parasztos értékű hajviseletet valamilyen fül környéki díszítő megoldás, - sodrás vagy fonat - amely a fülhöz külön odavonzza a tekintetet, s ugyanakkor részlegesen takarhatja a fület, palástolja esetleges szépséghibáját. (10.1.) Egy 1833-as leírás szerint egyaránt jellemző a Répce mellékén és a Rábaközben, hogy „...az alsóbb rendűek béfonyott, felpödrött ’s hátul leeresztett hajjal járnak”, míg a „...közép rendű nemesek leányai füstire teszik hajókat”, vagyis feltűzik a fejre. (Kiss 1833, 31-32) Sopron megyében viszont ez időben a németekre már egységesen az jellemző, hogy a „...leányok füsüre tett hajjal járnak. ” (Kiss 1833, 10) A megyebeli magyar parasztlány még 1840-ben is hátul lógó hajat visel. (10.1, 10.8.) A rábaközi leány öltözködéskor „...legelőször is hosszú haja ékesitéséhezfog ...a’ kurtább hajúak bele czopfotfonnak”- vagyis póthajat alkalmaznak az ideális hosszúság elérése céljából, hogy megfeleljenek a paraszti szépségeszménynek. (F. 1840, 50) A 19. század végére többfelé múlófélben lehetett a copfviselet. A hiencekről 1896-ban így tudósítottak: a „...leányok sokhelyt varkocsba fonják hajukat; ez néhol csak a kifogástalan hírűeket illeti meg. ” (Herrmann 1896, 397) Később, a 20. század első felében a lelógó hajfonat a Rábaközben csak a különféle, például Gyöngyös Bokréta-beli szereplésekre visszaparasztosított viseletekben fordult elő, vagy a Répce melléken a stilizált „magyar ruhába” öltözéskor.

Ezen a tájon a 20. században általában föltűzték a lányok haját, míg az ország keletebbi részein még lelógó fonattal jártak. Területünk nyugati részein az 1860-as, a keletebbre eső falvakban az 1870-es évektől kezdve, egészen addig, amíg csak a népviselet élt, a magyarok, horvátok és részben a németek - Ágfalva, Locsmánd (Lutzmannsburg) - patkó alakú (10.18., 10.58.), majd a cifrább vi-10.9. Hovát leány, nyári ünneplőben. Lajtakáta, 20. sz. eleje.

В LM.8509

383